Szerelmi leckék

18.

*Jimin pov.*

Kicsit meglepődtem, mikor megéreztem magamon Jungkook karját. Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy így fog megölelni. Jungkook még a kezemet is megkereste a pléd alatt. Ahogy megfogta a kezemet, az ujjaink összefonódtak. Nagy nehezen felé fordítottam a fejem.

- Mit csinálsz? - kérdeztem álmosan.

- Ezt sem tiltottad meg. - mosolygott. - És nem akarom, hogy fázz.

- Oké. Köszi. - furcsa tekintettel visszafordultam.

- Megtilthatod, és elengedlek. - mondta.

- Nem, annyira nem zavar. - motyogtam a párnába.

Pár percen át szótlanul feküdtünk egymás mellett. Végig éreztem a tarkómon, ahogy Jungkook levegőt vesz. Egy idő után megszoktam az egészet, és csak az egymásba fonódott kezünket néztem. Kis idő után el is mosolyodtam egy pillanatra.

- Egyébként beígértél nekem egy történetszerűséget. - szólalt meg hirtelen Jungkook, miközben a kezemet simogatta.

- Miről is? - motyogtam érthetetlenül, mert félig már aludtam.

- Az orvosi rendelőben megkérdeztem, mitől félsz. - emlékeztetett. - De hallom, hogy mindjárt elalszol, szóval elhalaszthatjuk.

- Kérek pár percet, mindjárt felébredek. - húztam magamhoz a kezét, mintha az plüssállat lenne. - Tudod, mi kéne nekem? - kérdeztem, hogy ébren maradjak.

- Bármit szeretnél, én veszek neked. - kaptam Jungkooktól egy rövid puszit a tarkómra, amitől kirázott a hideg.

- Egy hatalmas plüssállat. - mutattam a szabad kezemmel. - De ne vegyél nekem.

- Miért ne? - bújt közelebb hozzám. - Szükséged van rá és megérdemled.

- Megtiltom. - gúnyolódtam. - Azt mondtad, hogy azt tiltok meg, amit akarok. Ezt megtiltom.

- És ha nem hagyom, hogy megtiltsd? - bújt a nyakamba, és apró puszikat adott rá.

- Ne csináld ezt! - emeltem fel kicsit a hangom, mire Jungkook kimászott a nyakamból.

- Ne haragudj, csak a sok tiltás miatt egy nagyon kicsit beindultam. - harapta el a mondat végét, de így is értettem. Fura fejjel néztem hátra rá. - Pihenj inkább, tudom, hogy fáradt vagy. Majd később elmeséled, miért félsz az orvosoktól.

- Rendben. - fordultam vissza. Egy darabig figyeltem, ahogy Jungkook a kezemmel játszik, mire végre el tudtam aludni.

***

Ébredésemkor újra felriadtam. Jungkook megint nem volt a szobában. Magam mellé néztem, ahol megláttam egy hatalmas fehérfóka-plüsst. Elmosolyodtam. Magamhoz vettem a plüsst. Volt rajta egy cetli.

"Tudom, hogy megtiltottad, de muszáj volt vennem neked egyet."
-Jungkook-

Mosolyogva öleltem magamhoz a plüsst. Igaz, hogy megtiltottam Jungkooknak, hogy vegyen nekem plüssállatot, de nagyon megörültem, hogy mégis vett. A plüsst ölelgetve lementem a földszintre. Jungkook megint a tévét bámulta. Ahogy meglátott, kikapcsolta a tévét, és felült.

- Szia. - köszönt mosolyogva. - Nem tudtam megállni, hogy ne vegyek neked egy ilyen plüsst. És tudtam, hogy a fehér fóka a kedvenc állatod. Ahogy megláttam a boltban, éreztem, hogy vennem kell neked ilyet.

- Köszi. - mosolyogtam kedvesen.

- Megnyugtató látni, hogy nem haragszol. - húzott le maga mellé. - Hogy érzed magad?

- Rosszul. - kezdtem bólogatni. - Megint rémálomra keltem, és úgy érzem, hogy a gyógyszerek vissza akarnak köszönni.

- Te immunis vagy a gyógyszerre? - kérdezte viccből. - Eddig akármit vettél be az nem segített. Már megőrülök ettől. Mikor leszel végre jobban? - nézett le rám aggódóan.

- Nem tudom, Jungkook. - sóhajtottam. - Talán egy-két hét is lesz, mire meggyógyulok.

- Mielőtt bármit is mondanál, én itt leszek veled végig, és ápollak. - nyomott puszit a hajamba.

- Köszönöm. - dőltem a vállára. - Tudod, ha a suliban is ilyen kedves lennél, akkor sokkal több diák kedvelne téged.

- Már megszoktam, hogy utálnak. - rántott vállat. - Az lenne már a furcsa, ha kedvelvének.

- Tudod, pár lány nagyon odavan érted. - világosítottam fel kicsit.

- Engem csakis te érdekelsz. - döntötte fejét a vállán heverő fejemre.

- Egyébként már meg akartam kérdezni... -  emeltem el a fejem. - Mióta tart ez az egész?

- Annyira nem tartom számon. - rántott kicsit vállat. - Ha veled vagyok, repül az idő, pedig én lassúnak érzem. Ha ezt vesszük alapul, akkor csak pár hete érzem ezt. Pedig valójában talán már fél év is eltelt. De engem nem érdekel, hogy mióta szeretlek. Csak az érdekel, hogy szeretlek. - nézett őszintén a szemembe.

- Ez most aranyos volt. - mosolyodtam el lágyan.

- Nálad nincs aranyosabb. - nyomott egy puszit a homlokomra. - És ebben az egészben az az egyik legjobb, hogy nem zavar, hogy te nem szeretsz viszont.

- Hogy lehet, hogy nem zavar? - kérdeztem értetlenül. - Én beleőrülnék, ha olyasvalakit szeretnék, aki nem viszonozza az érzéseimet.

- Tudod, már az első hónapnál beletörődtem, hogy ez csakis az én részemről szerelem, a tiédről pedig ugyanolyan tanár-diák kapcsolat az egész. - rántott újra vállat. - Mindig láttam a szemedben, hogy csak a tanárod lehetek, semmi több. Pedig hidd el, boldogabb lennék, ha ennél több is lenne köztünk.

- De, ha tényleg szeretsz, akkor miért voltál mindig bunkó velem? - kérdeztem tovább.

- Az elején rosszul kezeltem a dolgot. - magyarázta. - Dühös voltam magamra az érzéseim miatt, és rajtad vezettem le. Jól tudtam, hogy te semmiről sem tehetsz, de én még hülye voltam a szerelemhez. Később pedig nem akartam, hogy bárki észrevegye a bennem folyó változást, ezért viselkedtem továbbra is ugyanúgy.

- Talán az egész máshogy alakult volna, hogyha inkább kedves vagy, és egyből elmondod, hogy mit érzel. - tűnődtem el.

- Erre már én is rájöttem. - bólintott mosolyogva. - Akkor megkíméltem volna magamat a több hónapnyi szenvedéstől. De valahogy örülök, hogy mégis így történt.

- Miért?

- Talán sokáig tartott elfogadnom az érzéseimet - folytatta -, de jobb érzés volt hosszú hetek után fokozatosan rájönni. Lélekben minden nap egyre közelebb kerültem hozzád, egyre jobban megismertelek. Vagy száz fiókot csináltam Instagramra, csakhogy bármelyik oldalamon nézhesselek. Egyszerre volt boldogító érzés látni, hogy jól vagy, de ugyanakkor szomorú is, amiért nem velem vagy a képeken. De, ahogy láttam, hogy mennyire boldog vagy, attól én is az lettem.

- Én... - próbáltam összehozni egy mondatot. - Ezeket... nem is tudtam. - töröltem az arcomról egy épp lefolyó könnycseppet.

- Senki sem tudja. - mosolygott letörten. - Úgy éreztem, jobb, ha megtartom magamnak. Egyedül akartam szenvedni. De itt veled rájöttem, hogy annak semmi értelme.

Sírós tekintettel néztem fel tanáromra. Nem hittem, hogy valaha is mondani fog ilyet. Mégis megtette. Az ilyen hatalmas bátorságot igényel. Minden kérdésemre könnyedén válaszolt, mintha mindegy lenne. Nekem nem ment volna. Még pár könnycsepp is lefolyt az arcomon. Jungkook ettől elmosolyodott.

- Egyetlen érzésemet sem kell viszonoznod. - mondta halkan. - Elég, ha boldog vagy. Akkor én is az vagyok.