𝑀𝑒𝑠𝑠𝑧𝑒 𝑚𝑒́𝑔 𝑎 ℎ𝑎𝑗𝑛𝑎𝑙✓

37

Eddie és Dustin kihozták a fiú lakókocsijából a gitárját és az erősítőjét.
-Mintha egy alternatív dimenzióban lett volna a helye. - nézte a gitárját csodálattal Eddie. - Mit szólsz, Henderson? Mond készen állsz a világtörténelem legmetálabb koncetjére?
-Ez költői kérdés volt?
-Csináljuk! - dobta át a válla fölött a gitárt, amit a pánt rögzített a fiúra.
A ház tetején össze is rakták a felszerelést. Vártak a jelre, és nem is kellett olyan sok idő, hogy robinn hangja meszólaljon a walkie-talkie-ból.
-Értettem. - mondta a készülékbe Dustin. - Kezdjük a harmadik fázist. Reméljük meghallják. 
Dustin, aki a hangmérnöki szerepet kapta, összekötötte az utolsó két vezetéket és feltekerte a hangerőt az erősítőn. 
-Chrissy, Lisbeth, - tépte le Munson a nyakában lógó pengetős nyakláncot. - ez nektek szól.

A fiú elkezdte játszani a Master of puppets-et. Az egész kihalt Hawkins tőle zengett. Imádta. A hangerő, az akusztika.. Metál volt a javából. A terv végül is megvalósult. A denevérek most már őket célozták meg. A zenének véget vetettek mikor a lények elég közel kerültek hozzájuk. Bementek a szomszéd házába és ugrálva őrjöngtek a sikernek. Viszont az örömük nem tartott sokáig, hiszen a denevérek elkezdtek a lakókocsinak repülni és lehetséges útvonalat kerestek az épületen belülre. A fiúk egymásnak vetették a hátukat és filmbe illően kezdtek el körözni. A lándzsáikat és pajzsaikat magukhoz szorítva várták a lehetséges támadást. A lények abbahagyták a támadást. A közelben maradtak és vártak.
-Ti mocskok! - kiabálta nekik Dustin. - Már fel is adtátok, ha?
-Pssssz! - pisszegte le Eddie, és mintha bármit is számítana, suttogva folytatta. - Tényleg szükség volt erre? 
A denevérek nem tétlenkedtek. Egymás után szálltak le a tetőre.
-A tetőn vannak. - mondta ki a nyilvánvalót Munson. A két fiú a hang irányába kezdtek menni, ahol egy szellőzőt találtak. Azon terveztek a denevérek bemenni. 
-Azon át nem jutnak be, ugye? - mintha csak egy végszó lett volna, áttörték a kis nyílást, s egy csupasz lény nézett a duóra. A fiúk fegyvereikkel kezdték kiűzni a denevért. Dustin eközben kicsit sem nyugodtan átkozta el a sárga földig a lényeket. Nem számított nekik a lándzsákkal való rájuk támadás, de az átkozás sem. Egyre többen jelentek meg a kis lyukban. Eddie felkapta a pajzsát és teljes erejéből rácsapta a résre. Egy ideig tartotta még ott a szegecselt kukafedőt, de a hatalmas szegek sikeresen kint tartották őket.
-Ügyes. - lihegte Dustin.
-Kösz! - mondta Eddie félelemtől izzó tekintettel, majd lepacsiztak.
-Van több szellőző is? - kérdezte Dustin.
-Oh, a francba! - elkezdtek futni egy másik szoba felé. Ezek a lakókocsik tömeggyártmányok így Eddie pontosan tudta, hogy itt is kell még lennie. - A francba! A francba!
-Baszki! Baszki! Baszki! Baszki! - a Wayne szobájára hasonlító helyiség szellőzőjéből egyszerre tört ki vagy egy tucat denevér. A két fiú előszőr elgondolkozott a harcon, aztán látva, hogy esélyük sem lenne, rájuk csukták az ajtót, megfordultak és rohantak az átjáró felé. A szoba ajtaja alig bírta. Dustin elkezdett felmászni a lepedőkötegen, s egy nagy huppanással ért földet. 
-Eddie, gyerünk! Eddie, nincs már sok időnk!- kiáltotta át a fiúnak. Eldobta a fegyvereit és elkezdett mászni mikor az ajtó már szinte betört. A fiú agyában rengeteg gondolat cikázott át egyszerre, és Dustin helyett ezekre hallgatott. Ha átmegyek akkor ők is követnek. Nem szabadíthatom őket a világra. Lisre. Waynere. Dustinra. Meg kell ezt tennem. - gondolta a fiú, majd felkapva a földről a fegyverét, elvágta azzal a kötélnek használt lepedőket, s nem törődve Henderson kiabálásával, ellökte a matracot az útból. 
-Eddie! Nee! Eddie, mi a francot csinálsz?
-Időt nyerek. - a hátára rögzítette a fegyvereit, s már futott is ki a lakásból. A ház előtt a trió előző útjáról itt maradt biciklik terültek el a porban. Eddie felkapta a legközelebbit és mintha az élete múlna rajta, úgy tekerte. Lényegében tényleg az élete múlt rajta. Sokra nem ment a nagy erőfeszítésekkel, mert a denevérek utolérték. Lelökték a bringáról, de ő fel tudott állni. Elkezdett futni, de a gondolatai megint utat nyertek maguknak. Nem akar többé elszaladni a problémái elől, hiszen egész életében ezt tette.  Megfordult és minden erejét előhívva állt szembe a gonosz kis bestiákkal, akik egyből rávetették magukat.
Dustinnak sikerült átmásznia a másik világba. A lábára zuhant, amiben hatalmas fájdalom jelentkezett, de nem törődött vele, kiment a házból, hogy megkeresse Munsont. Nem kellett sokat keresgélnie, hiszen a fiú pár háznyira volt tőle, egy denevér-örvény kellős közepén.
-Eddie! - a fiú nem hallotta meg hiszen ő már hősiesen küzdött a denevérekkel szemben. Szépen irtotta a lényeket, amíg egy hátulról rá nem támadt. A fiú nyakára csavarta a csápját és elkezdte hátrafelé húzni. A társai csatlakoztak hozzá és egy pillanat alatt leterítették a fiút. Elvesztette a csatát. Itt dőlt el. Két denevér a vámpírszerű fogaikat a fiú hasába szúrták. Épp elég nagy sebeket szúrtak Eddiere, hogy a vére könnyedén hagyhassa el a testét. A kollektív tudat egyszerre omlott össze. A denevérek egytől-egyig a földön feküdtek.

-Eddie! - rohant oda hozzá bicegve Dustin. - Úristen! Úristen, Eddie! - fogta a karjaiban a fiút.
-Nagy a baj? - kerülte a szemkontaktust. Elcseszte, és ezt tudja is jól. De megmentette Hawkinst a harcias denevérektől.
-Nem-nem. Rendbe jössz, csak el kell vinnünk a kórházba, oké?
-Azt hiszem.. - Dustin elkezdte felhúzni a fiút a földről. - Azt hiszem.. Azt hiszem előb-előbb egy kicsit rápihennék, rendben?
-Oké. Oké. - Dustin aggódva nézte a fiút, akinek az arcán egy hatalmas mosolyjelent meg.
-Most nem futottam el, látod?
-Ne-nem-nem. -kezdtek el könnyek gyűlni Dustin szemében. - Maradtál.
-Mostantól, te vigyázol helyettem az elveszett báránykákra.
-Neked kell vigyáznod rájuk! - kezdte elveszíteni az uralmat érzelmei felett, Henderson.
-Nem. Mond, hogy vigyázni fogsz rájuk.
-Jó! Vigyázni fogok rájuk.
-Remek, mert én lassan elballagok, hála a zseni unokatesódnak. - csordúlt ki Eddie szeméből egy könnycsepp. - Ez az én évem, Henderson. Azt hiszem végre eljött az én időm. - érezte, ahogyan az ereje lassan elhagyja a testét, de még így, félholtan is csak Lis-en járt az agya és, hogy itt hagyja a lányt. - Szeretem őt, haver! Szeretem, Lisbetet! És téged is, Henderson!
-Én is téged, haver!
A fiú haldokolt. Olyan hangot adott ki mintha fuldokolna, majd a szeméből kihunyta a jól megszokott szikra. Az élet szikrája. Meghalt. A feje erőtlenül dőlt el oldalra.
-Eddie! Eddie? - kezdett el sírni Dustin. - Eddie! Gyerünk! EDDIEEE!
Dustin a fiú testére borulva sírt. Sírt és sírt és sírt. Megállás nélkül zokogott, de itt még nem tudhatta, hogy ezzel nem ért véget minden.

Hawkinsi kórház, nővérpultjában elkezdett őrült módra szólni egy vészjelző.
-Hatos szoba. Gyerünk! Gyorsan! - rohant végig a folyosón négy nővér és egy orvos. A szobába berontva látták, hogy az ágyon fekvő lány szívverése leállt. Megkezdték a mesterséges lélegeztetést, de az életjelei még mindig nem mutatkoztak. Hozták a defibrillátort, a lány felsőjét felhúzták és elkezdték az újraélesztést.
-Egy, kettő - a doktor rányomta a készüléket a lány mellkasára, de semmi. - Gyerünk, kislány! Egy, kettő - még mindig semmi. Egy ideig még próbálkoztak, de a lány az élet egy cseppnyi jelét sem mutatta. Az egyik nővér hozta a halotti bizonyítványt, amit aztán átvett az orvos.
-Halál beállta, hajnali négy óra harminckét perc.
-Adatai?
-Elisabeth Virginia Grey. Született, 1967. június 7-én, Hawkinsban.
-Kár érte. Még alig kóstolhatott bele az életbe. - fogta a papírt az órvos, miközben az egyik nővér behív egy ápolót, aki kitolja a lány testét a szobából. - Reggel értesítem a családot. Nem szeretném felkelteni őket ezzel a hírrel. Addig megtennék, hogy összeszedik a dolgait, amit átadunk a családnak? Köszönöm.
A nővérpulthoz ült le a férfi és elkezdte kitölteni a többi adattal is a lapot. Pár percen bellűl a lapot egy hatalmas tintacsík éktelenkedik. A föld elkezdett remegni.