𝑀𝑒𝑠𝑠𝑧𝑒 𝑚𝑒́𝑔 𝑎 ℎ𝑎𝑗𝑛𝑎𝑙✓

38

A kollektív tudat egyszerre omlott össze. A denevérek egytől-egyig a földön feküdtek.
-Eddie! - rohant oda hozzá bicegve Dustin. - Úristen! Úristen, Eddie! - fogta a karjaiban a fiút.
-Nagy a baj? - kerülte a szemkontaktust. Elcseszte, és ezt tudja is jól. De megmentette Hawkinst a harcias denevérektől.
-Nem-nem. Rendbe jössz, csak el kell vinnünk a kórházba, oké?
-Azt hiszem.. - Dustin elkezdte felhúzni a fiút a földről. - Azt hiszem.. Azt hiszem előb-előbb egy kicsit rápihennék, rendben?
-Oké. Oké. - Dustin aggódva nézte a fiút, akinek az arcán egy hatalmas mosolyjelent meg.
-Most nem futottam el, látod?
-Ne-nem-nem. -kezdtek el könnyek gyűlni Dustin szemében. - Maradtál.
-Mostantól, te vigyázol helyettem az elveszett báránykákra.
-Neked kell vigyáznod rájuk! - kezdte elveszíteni az uralmat érzelmei felett, Henderson.
-Nem. Mond, hogy vigyázni fogsz rájuk.
-Jó! Vigyázni fogok rájuk.
-Remek, mert én lassan elballagok, hála a zseni unokatesódnak. - csordúlt ki Eddie szeméből egy könnycsepp. - Ez az én évem, Henderson. Azt hiszem végre eljött az én időm. - érezte, ahogyan az ereje lassan elhagyja a testét, de még így, félholtan is csak Lis-en járt az agya és, hogy itt hagyja a lányt. - Szeretem őt, haver! Szeretem, Lisbetet! És téged is, Henderson!
-Én is téged, haver! 
A fiú haldokolt. Olyan hangot adott ki mintha fuldokolna, majd a szeméből kihunyta a jól megszokott szikra. Az élet szikrája. Meghalt. A feje erőtlenül dőlt el oldalra.
-Eddie! Eddie? - kezdett el sírni Dustin. - Eddie! Gyerünk! EDDIEEE!
Dustin a fiú testére borulva sírt. Sírt és sírt és sírt. Megállás nélkül zokogott, de itt még nem tudhatta, hogy ezzel nem ért véget minden. 

Hawkinsi kórház, nővérpultjában elkezdett őrült módra szólni egy vészjelző.
-Hatos szoba. Gyerünk! Gyorsan! - rohant végig a folyosón négy nővér és egy orvos. A szobába berontva látták, hogy az ágyon fekvő lány szívverése leállt. Megkezdték a mesterséges lélegeztetést, de az életjelei még mindig nem mutatkoztak. Hozták a defibrillátort, a lány felsőjét felhúzták és elkezdték az újraélesztést. 
-Egy, kettő - a doktor rányomta a készüléket a lány mellkasára, de semmi. - Gyerünk, kislány! Egy, kettő - még mindig semmi. Egy ideig még próbálkoztak, de a lány az élet egy cseppnyi jelét sem mutatta. Az egyik nővér hozta a halotti bizonyítványt, amit aztán átvett az orvos.
-Halál beállta, hajnali négy óra harminckét perc.
-Adatai?
-Elisabeth Virginia Grey. Született, 1967. június 7-én, Hawkinsban. 
-Kár érte. Még alig kóstolhatott bele az életbe. - fogta a papírt az órvos, miközben az egyik nővér behív egy ápolót, aki kitolja a lány testét a szobából. - Reggel értesítem a családot. Nem szeretném felkelteni őket ezzel a hírrel. Addig megtennék, hogy összeszedik a dolgait, amit átadunk a családnak? Köszönöm.
A nővérpulthoz ült le a férfi és elkezdte kitölteni a többi adattal is a lapot. Pár percen bellűl a lapot egy hatalmas tintacsík éktelenkedik. A föld elkezdett remegni.