Rejtett kastély - [Befejezett]

1. A megismerkedés

Életem legnagyobb katasztrófája óta fél év telt el. És hihetetlen, hogy csak ennyi. Sokkal többnek tűnt. De most, hogy átköltözünk az ország másik felére, talán jobb lesz. Én ezt nem hiszem el. Anya igen. Szerintem nem kéne hinnem neki. Hiszen azt egyszer már megszívtam.

-Azta! Nem gondoltam volna, hogy ez az iskola ilyen nagy!- mondja anya, amikor elhaladunk mellette.

-Ez egy magánsuli. Ha már erről beszélünk, én azt hittem, hogy ennél is nagyobb. Ezek biztosan nem sajnálják a pénzt- nézek fel a hatalmas épületre.

Anyu csak morog mellettem. Én viszont már most utálom ezt a helyet. Sőt, ezt a várost is. Itt semmit sem hívhatok az otthonomnak. Bár ez csak most igaz, hiszen hamarosan anya elvisz az új pasijához, akihez oda is költözünk. És persze, hogy egy kőgazdag cégtulajdonos, aki mostantól ebbe a puccos iskolába fog járatni. Hiszen ezek után a hónapok után mire is vágyhatnék ennél jobban?

-Itt jobbra, aztán abba az irányba!- a szegény sofőrünket úgy kültde értünk az új férj, de anya folyton mutatja, hogy merre kell menni, mint egy élő GPS. Ahogy befordulunk az utcába, és meglátom az első házakat, már tudom, hogy ezt is utálni fogom. A hosszú kocsifeljárók, amiknek el sem lehet látni a végéig... fárasztó. Aztán az utca végén a kocsink bekanyarodik az egyik ilyenhez. Fél perc is eltelik, mire oldalt meglátok egy hatalmas táblát.

White birtok.

Alatta a cégek nevei, amiknek a tulajdonosa. Gondolom. Veszek egy hatalmas levegőt, és becsukom a szemem. Nem tudom, hogy ezt meddig fogom bírni. Amikor kinyitom, egy hatalmas szökőkút mellett haladunk el. Ez az első dolog, ami felkelti az érdeklődésemet ebben a városban. Közelebb hajolok az ablakhoz. A víz vagy 10 méter magasra megy, a lenti részen pedig tavirózsák lebegnek. Amint megkerültük, anya vidáman elkiabálta magát:

-Megérkeztünk!

Legalább ő még örül neki. Hiszen én teljesen elégedett voltam a kis kétszobás házunkkal. És talán a húgom is. Bár ő épp alszik. Megint. Úgy, mint az autóban, ami a repülőtérre vitt minket, a repülőn, és most is. Annyira irigy vagyok rá! Olyan békésen szuszog itt mellettem, én viszont két hónapja, mióta csak lecsukom a szemem bevillannak a képek a balesetről. Azóta éjszakánként alig tudtam nyugodtan feküdni pár órát. De aztán eszembe jut, amit anyuval az utolsó kórházi napon megbeszéltünk. Megígértük egymásnak, hogy ő elvisz engem egy jobb életbe, én pedig élvezem. Azt hittem, hogy ezt hármasban gondolja megvalósítani. De nem, igazából burkoltan csak így akarta elmondani, hogy talált valakit.

Akihez most iderángat, mert ő majd jó életet biztosít nekünk. Anyunak ez annyi, hogy menő ruháim, drága táskáim vannak, és magánsuliba járok. Ugrálva kiszáll a kocsiból, amit a magassarkújában is tökéletesen megold, ugyanis egyszer sem botlik meg. Én pedig elkezdtem lökködni a húgom, hogy felébredjen. Amikor kinyitotta a szemét, elégedetten dőlök hátra.

-Drágám! Végre itt vagytok!- hallottam meg egy férfi hangját. Óvatosan kinéztem a fekete kapucnim mögül. Ahogy anyámat ölelte, nem láttam belőle semmit, csak hogy magas. De nagyon.

Épp próbáltam mást is megfigyelni, de ekkor hirtelen kinyitotta az ajtómat a sofőr. Az arcom elfordítottam a másik irányba, és a húgomat kerestem. Mert nem ült már mellettem az ülésben. Mivel több lehetőségem már nem maradt, óvatosan kiszálltam az autóból. A nap még túl fényesen sütött, ezért felemeltem a kezemet a szemem fölé, hogy lássak valamit.

-Á! Hazel ugye? - nyújtotta ki a férfi a kezét, de aztán rájött, hogy nem egy ügyfele vagyok, ezért inkább ölelésre módosította a kézfogást. Én csak intettem neki egyet, mire anyám láthatóan megforgatta a szemét. Hát forgassa csak, én biztosan nem fogok idegeneket ölelgetni. A húgom ellenben odaugrott hozzá, és viszonozta a gesztust.