Rejtett kastély - [Befejezett]

19. Elfelejtett este

Hazel szemszöge

Álmosan ébredek. Csak halvány emlékeim vannak a tegnap estéről, így furcsának találom a mellettem lévő kanapén alvó Anna és Max látványát. Egymás vállára dőlve alszanak, nekem pedig nincs szívem felkelteni őket. Így óvatosan lehúzom a takarót magamról, és a lehető legcsendesebben próbálom meg elhagyni a szobát. Amikor beérek a fürdőbe, a világos falak, mintha nem azok a falak lennének, amik itt szoktak lenni. Körülnézek, mert a fekete ajtó helyén egy sötétbarna ajtó van. A kilincs hirtelen megmozdul, én pedig hatalmasat sikítok.

-Hazel? Nyugi!- mondja Max az ajtó másik oldaláról. Odamegyek, és elfordítom a kulcsot, az ajtót pedig ismét feketének látom. Mi volt ez az egész?

-Bocsi! Csak fehér falakat láttam, és barna ajtót, és kicsit bepánikoltam!- nyugtatom meg, mert látszik a fején, hogy ideges.

-Bazmeg!- kiáltja, és becsukja maga után az ajtót. Csak pislogok, és visszamegyek a szobámba. Anna még mindig alszik, így én csendben átöltözöm, és lemegyek a konyhába. Pénteken lesz halloween, amire jelmezt kéne vennünk. Ez onnan jut eszembe, hogy anya épp a húgomnak nézeget jelmezt a gépén.

-Nektek van már elképzelésetek?- kérdi anyu, nekem pedig eszembe jut, hogy beszélnünk kéne Ava-val.

-Nem gondolkodtunk még ezen.- veszem el a bögre teát Sammy-től, és megköszönöm neki. Anna mondta, hogy vasárnap sokáig szokott aludni, így meg sem próbálom felkelteni. Semmire sem emlékszem a tegnap estéből, és kicsit fáj a fejem is. Nem tudom, hogy fogom túlélni a mai napot, ha minden egyes percben el akarok aludni.

-Menjetek el vásárolni! Nem tudom, Max hova vitt titeket bulizni tegnap este, de nagyon rosszul nézel ki!- mondja anya. A második mondat közepe kicsit rám hozza a frászt. Mit csináltunk tegnap egy buliban?

-Köszi anyu!- mondom, és inkább felmegyek a lépcsőn. Ha nagyon rosszul nézek ki, akkor muszáj kezdenem valamit magammal, mielőtt Isaac meglát. Anna most ébredezik a kanapén, úgyhogy nyugodtan sminkelem ki magam. Anna szépen lassan felöltözik, de frucsán néz rám. Nem értem, hogy mi baja van mindenkinek. Tettem valami kínosat tegnap? Lemegyünk a kertbe, és az egyik napozóágyon találjuk Max-et és Isaac-et.

-Mire emlékszel a tegnapból?- suttog, és mintha félne a választól. Mindenki furcsán néz rám, és megkérdőjeleznek mindenben, amit csinálok.

-Semmire...-suttogom, és nagyon rossz érzés.

-Hazel!- nyúl felém Isaac, de elkapom a kezem. Elegem van abból, hogy egész reggel úgy kezelnek, mint valami porcelánbabát, aki bármelyik pillanatban eltörhet.

Van olyan, hogy az ember tömegben van, és igazából a barátai között. De mégis egyedül érzi magát. Senki nem figyel rá, és senki nem beszélget vele. El vannak foglalva egymással, és kívülállónak érzem magam. Bár ők most mind engem bámulnak, és nézik, hogy mit csinálok. Kezdem nagyon kellemetlenül érezni magamat, és irigylem azokat, akikre illik az előbbi példa.

-Mindjárt jövök!- mondom, és a kert végébe sétálok. Igazából én sem tudom, hogy honnan jön, de megkeresem a számot a telefonomban. Azt az egy számot, akinek a hangjára most szükségem van. Nem kerestük egymást egy ideje, de talán meghallgat.

Sok ideig csörög, addig körbe-körbe sétálok a hatalmas fa körül. Amikor felveszi, szinte megkönnyebbülök. Nem teszi le. Türelmesen meghallgat, és egyszer sem szól bele. Amikor befejeztem a beszédet, akkor sem szólal meg. Mivel ideges voltam, ezért nem véleményt mondd, hanem megpróbál kicsit lenyugtatni. Erre van most szükségem, és nem arra, hogy kikerüljék a kérdésem, majd aggódó arccal nézzenek rám. Végül megbeszélünk egy találkozót, a lehető leggyorsabban. Amikor visszamegyek, rögtön a bejárathoz sietek, és nem is nézek a kis csapatra, akik minden mozdulatomat árgus szemmel figyelik.