Rejtett kastély - [Befejezett]

2. Neked is szia!

Parker ágyában fekszem, és nézem a villámokat, amik az ablakon keresztül az egész szobát bevilágítják. Az ég hangosan dörög, de a húgom már békésen alszik mellettem. Nagyjából fél órája jöhetett át az én szobámba, mert nem tudott aludni a vihartól. Ez egy szokássá nőtte ki magát köztünk, hiszen már vagy 3 éve mindig így nyugtatom le Parkert. Mellette vagyok egy kis ideig, aztán nyugodt marad reggelig. Én viszont a baleset óta nem tudok a viharra viharként gondolkodni. Inkább a pusztításra, éles fájdalmakra, vízre. Ahogy az emlékek szépen lassan előjönnek, egyre inkább úgy érzem, hogy ideje visszamennem a szobámba. Fogom a takarót, és betakarom a húgomat. Óvatosan elsétálok az ajtóig, és kimegyek. Minél halkabban próbálom becsukni, hogy nehogy felébredjen.

Amikor elégedett vagyok magammal, lenézek a lépcsőn, és azt látom, hogy ég valahol egy villany. Nem kéne lemennem, tudom én azt jól. De mégis megteszem, mert két hónapja úgy élem az életem, hogy nem félek már semmitől. Hiszen a legrosszabb már úgyis megtörtént, annál csak jobb lehet. Halkan lépkedek le a drága márványlépcsőn, és elnézek a konyha irányába, ahonnan a fény jön. Nem látom, ki az, de épp most nyitotta ki a hűtőajtót. Hallottam. Anya nem lehet, ő éjszaka sosem jön ki a szobájából akkor sem, ha felkelt. Parker most aludt el, és mivel tőle jöttem, amúgy is kevés esély lenne rá, hogy ő az. Akkor valamelyik új családtagom lesz. Remek!

-Mit csinálsz itt, Hazel?

A hangtól lefagyok. Max. Ugye nem hiszi azt, hogy követem vagy ilyesmi? Mármint egész este levegőnek nézett, most sem fogok beszélni vele. Bár lehet jogosan haragszik rám, de nem tehetek róla, hogy az emberek nagy részében nem tudok bízni. Veszek egy nagy levegőt, és megszólalok.

-A húgomnál voltam. Nem bírja a viharokat.

A hangom halk, hallani belőle, hogy most keltem fel. Elgondolkozom, hogy miért mondtam el neki ezt. Semmi köze hozzá. Én néha úgy szeretnék egy átlagos 16 éves lány lenni, akit nem kísért minden percben egy végzetes baleset szelleme. Inkább fogom magam, és felrohanok a szobámba. Nem akarok Max közelében lenni. Hiszen megbántottam. És nem akar megbocsájtani. Én meg nem akarok túlsokszor bocsánatot kérni. Ha egy idő után nem bocsájt meg valaki, akkor sosem fog, mindegy, hogy hányszor mondod el neki, mennyire sajnálod.

-Bejöhetek?- kopog Max. Nem, akarom mondani. De végül egy hang sem jön ki belőlem. A hallgatásomat valószínűleg igennek veszi, mert hamarosan nyílódik az ajtó. Gyorsan magamra húzom a takarómat, és nem is figyelek rá.

-Nem mész ki igaz?- kérdezem halkan. Talán hallotta, bár nem válaszol. De meg sem mozdul, ami viszont egyértelmű választ ad a kérdésemre. Felülök, és lehúzom a fejemről a takarót. Max az íróasztalom mellett ül a széken, és engem néz. Semmit sem látok a szemében. Már dühöt sem, amit egész vacsora alatt bámultam.

-Miért jöttél utánam?- teszek fel egy egyszerű kérdést, ami után szinte tű pontossággal az ég elkezd dörögni. Mosolyognék ezen, de inkább folytatom- Miért jöttél ide, ha egész este levegőnek néztél? Bármit mondtam neked, sosem figyeltél rám! És ha most nem mondasz valamit, akkor odamegyek, és esküszöm, hogy kizavarlak a szobámból!- De még ezek után sem válaszol. Csak ölbe tett kézzel bámul engem a széken ülve. Már annyira elegem van, hogy nem is várom meg, hogy mondjon bármit is. Felállok, és befutok a fürdőszobába.

-Na jó Hazel! Menj vissza a szobádba! Én csak meg akartam beszélni, mert azt hittem, hogy félreértés volt. Te rosszabb vagy, mint ahogy anyukád mondta! Neked a pohár nem félig üres, hanem teljesen!- mondja nekem a csukott ajtón át.