Rejtett kastély - [Befejezett]

22.Nehéz napok

Fáj mindenem. Ava-ék fürdőkádjában fekszem, és némán bámulom a plafont. Egy percet sem aludtam az éjjel, mert amikor kicsit megnyugodtam, akkor folyton újabb és újabb emlékek jutottak az eszembe. Amikor azt mondom, hogy fáj mindenem nem csak úgy értem, hogy kívülről. Mert igen, baromi kényelmetlen ez a kád, de nem így értem. Az, ami jobban fáj, az belül van. A szívem aznap este darabokra tört. Nem azért, mert apámmal történt valami. Mint mondtam sosem voltunk olyan jóban. Inkább az rázott meg, hogy láttam valakit elvérezni. És nem tehettem ellene semmit. Fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Tétlenül néztem végig, ahogy az apám meghalt. Talán ez benne a legrosszabb. Hogy nem tettem semmit. Oké, hogy nem tudtam mit kéne, de azért próbálkozhattam volna.

-Hazel! Fent vagy?- kopog egy ismerős hang. Isaac az. Mégis mit keres itt?

-Hazel!- ismét hallom a kopogást, de már Ava hangja szólal meg utána. Hát persze, hogy csak képzeltem.

Nagyon korán van. Kimászom a kádból, és rendbeszedem a ruháim. Köszönés nélkül megyek ki az ajtón, és szorosan megölelem Ava-t. Benézek a szobájába is, de Anna még alszik. Szó nélkül elhagyom a házukat, és otthon egyenesen felmegyek a szobámba. Az egész hétvégét magányosan töltöm, nem is zavar senki. Alszok, zenét hallgatok vagy sírok. Néha mindhármat egyszerre. De hétfő reggelre végre összeszedem magam. Nem vagyok boldog, de már nem akarok minden percben sírva fakadni. Felduzzadt szemmel, és vastag alapozóréteggel az arcomon indulok el a suliba. Már két napja nem mentem emberek közé, és mit ne mondjak, hiányzott kicsit.

Alapvetően társaságkedvelő vagyok, de olyankor, mint a mostani hétvége, szeretek inkább egyedül lenni. Felsétálok a suli hosszú lépcsőjén, és bemegyek a terembe. Egyedül jöttem, hisz elég korán van. Még nagyjából fél óra van a becsengetésig. Azért jöttem be ilyenkor, mert házit kell írnom. Mivel szombat és vasárnap nem foglalkoztam semmivel, így valamikor tanulni is kell. Megcsinálom a házik nagy részét, mire megérkeznek a többiek. Ők szokás szerint együtt jöttek. Ava, Anna, Max, Aiden és Isaac. Még magamnak is elég nehéz volt beismernem, de tagadhatatlanul beleestem. És bár Anna jó sokszor elmondta, hogy nem érti miért vagyok úgy oda, én halálosan odavagyok érte. Valahogy megfogott. Elsőre. Amint először megláttam, tudtam, hogy ő az én emberem. Ilyen tipikus első látásra szerelem volt. Amikor megláttam az ajtóban. Még sosem éreztem úgy azelőtt. Eddig bele sem gondoltam, hogy milyen érzés lehet az, ha meglátom egy másik lánnyal. Talán nem is csak az emlék miatt sírtam a hétvégén.

-Hazel!- ölel át szorosan Ava, én pedig viszonzom. Próbálom minden érzésemet belezsúfolni ebbe az ölelésbe, és kiadni magamból mindent. Belelököm az összes könyvet és füzetet a táskámba, és elkezdem rázni a lábam. Össze kell szednem a gondolataimat. Nem a baleset, és nem is Isaac körül kell forogniuk. Hanem a matekra kell koncentrálnom.

Pár percig beszélgetünk, majd hangos ajtócsapással maga mögött belép a tanár. Az óra lassan telik, szinte megőrjítenek a gondolataim, mire kicsengetnek. Egyáltalán nem sikerül figyelnem, össze-vissza jártak a gondolataim. Szerintem a hétvégén elfogytak a könnyeim, ugyanis mostmár egy csepp sem jön ki, amikor a balesetre gondolok. Amúgy azt sem tudom, hogy miért hivatkozom rá balesetként. Mert gyilkosság volt. A rendőrök is megmondták. Csak valahogy nem tudom elhinni, hogy ott voltam. Ott voltam, amikor megölték az apámat. Nem csak ott voltam, végig is néztem. Ezt senki nem érezheti át, amíg nem élt át ilyet. És ilyet nem sok ember él át. Szerencsére. Sosem kívánnék ilyet senkinek.

-Hazel! Jössz?- kérdi Max, én pedig lassan, imbolygó léptekkel követem őket. Az udvaron sétálunk, és kint töltjük a szünetet. Ők végig beszélgetnek és nevetnek, én viszont meg sem szólalok. Csendben sétálok mögöttük, és a gondolataimba merülök. Semmi kedvem nem volt bejönni ma, de muszáj volt.