Rejtett kastély - [Befejezett]

29. Karácsony este

-Mi a baj?-kérdezi Max. Egyáltalán nem követeli, hogy elmondjam, csak ül az ágy szélén, és reméli, hogy azért megteszem.

-Max, csak nézz magadra! Az a sok heg, az a rengeteg seb mind az én hibám!- kiabálok, de nem annyira, hogy a kint lévők meghallják. A sírás csak úgy kiszakad belőlem, így lehuppanok Max mellé a matracra. Nem szól semmit, csak átveti a karját a vállamon, és magához húz.

-Hazzy! Ez nem a te hibád! Nate egy igazi barom, nagyon kijárt már neki egy verés!

-De akkor is miattam haragudtál meg rá! Ezt nem tudod kimagyarázni!-mondom neki.

-Hazel! Értsd meg! Nem miattad vertem meg! Igazából régen is tudtam legbelül, hogy ilyen, csak akkor még nem volt rá bizonyíték, ezért hittem neki, hogy ártatlan. De mindig is gondoltam, hogy ilyeneket csinál!-nyugtat.

-De akkor is! Ha nem rángatlak el titeket a plázába, akkor nem futtok össze!- sorolom tovább az érveket.

-Hazel, te nagyon okos vagy, de ez most egyáltalán nem látszik rajtad!-mondja Max, mire felnézek. Mielőtt átgondolhatnám, hogy mit csinál, a mellkasához húz. Ami nem túl jó, hiszen az összes szempillasprirál, amit felkentem, lefolyt az arcomon. Most pedig már Max ingén van.

-Annyira sajnálom!-szólalok meg.

-Nem kell Hazzy! Ha a te hibád lenne, akkor sem tudnék rád haragudni! A húgom vagy!- az érzés, amikor a húgának hív, felemelő. Nagyon  szeretem, amikor így szólít, mert sokkal inkább érzem, hogy hozzájuk tartozom. Már nem egyedül vagyok anya támaszaként, és a húgom pótanyjaként. De szerencsére már nem vagyok apa kicsi hercegnője sem, mint aki  kiskoromban voltam. Annak úgysem lett jó vége.

-Nem akartam bajt okozni! Egyszer sem! De folyton mindent elszúrok!-jön rám a sírás.

-Tudom. Te csak teljesítetted Anna kérését. És eszedbe se jusson magadat okolni a történtekért! Ez az egész Nate hibája, nem a tiéd!-mondja, és feláll.

Még utoljára megszorítom Maxet egy hatalmas öleléssel, és elmegyek a mosdóba. Míg Max másik inget vesz, addig én gyorsan ismét partiképes állapotba hozom az arcom.

Végül együtt megyünk vissza a családunkhoz, és mintha mi sem történt volna, leülünk az asztalhoz. Amikor végeztünk a vacsorával, a karácsonyfa köré gyűlünk, hogy szétoszthassuk az ajándékokat. Én kivárom, amíg mindenki végez, és csak utána nyújtom át az ajándékaimat, amiket vettem, vagy készítettem.

Míg mások az ajándékaikat bontogatják, addig én körbenézek. Azon gondolkozom, hogy hány ember vesz körül, mióta idejöttünk. Régen csak apa és anya volt, aztán már csak anya. Parker persze mindig mellettem volt, de most nem rá gondolok főként.

Először megismertem Robertet. Nagyon kedves, és intelligens ember. De sajnos az elején még nem láttam benn ezt a részét. Egy kevés haraggal fordultam felé eleinte, hiszen nem az apám volt. Mégis úgy kellett tennem, mintha az lenne. Igaz, hogy mivel gazdag, nem kellett tovább abban a kicsi, szűk, és sötét kis lyukban élnünk, ahova előtte kényszerültünk. Mivel apa főként illegális dolgokkal foglalkozott, így hiába éltünk jól, a halála után a rendőrség mindent elvett tőlünk, és semmink sem maradt. De időközben Robert  bebizonyította, hogy sokkal jobb ember, mint akivel eddig valaha találkoztam. Adományoz egy csomó alapítványnak, és legálisan keresi a pénzét. De a legfontosabb jó pont, amit a számlájára tudnék írni, az mégiscsak az, hogy sosem kergetné valaki, majd aztán a végén előttem lőné le. És hiába tudom, hogy nem akar apám helyett az apám lenni, már teljesen elfogadtam. Lehet, hogy apának sosem bírom majd hívni, de igyekszem tudatni vele, hogy szeretem. És imádom, hogy ilyen jó a kapcsolatunk. Persze nem beszélek meg vele mindent, de nagyon örülök, hogy bármi gondom van, hozzá fordulhatok. És nem ő az egyetlen.