Rejtett kastély - [Befejezett]

26.Vallomás

Szeretném azt hinni, hogy tényleg bejövök Isaac-nek. De valahogy nem tudom eldönteni, hogy most mi van. Ma kell bemutatni a feladatot, ezért többször is voltam nála az elmúlt héten. Remélem, hogy nem nekünk kell ma bemutatni, és megengedi Mrs. O'Brian, hogy szünet után olvassuk fel, ugyanis még egyetlen szót sem írtam a fogalmazásból, amit Isaac-ről kellett volna írnom, és ami a fő része lett volna az egésznek. Phoebe és Anna, illetve Max és gondolom Max által már Aiden is tud a dolgokról köztem és Isaac közt. Bár nem sok mindent lehet tudni, ugyanis az egy héttel ezelőtt történtek óta konkrétan semmi sem volt. Alig beszélt velem, csak a feladatokkal kapcsolatos kérdéseimre adott választ, és hozzám sem ért azóta. Nagyon fáj, mert én viszont folyton csak arra a pillanatra tudok gondolni. Ha jobban belegondolok, akkor szinte érzem, hogy hozzám ér, és a hideg fal érintését a hátamon. De nem. Ennek vége. Isaac nem tett azóta semmit, én pedig visszatértem ugyan abba a gondolatmenetbe. Nem illünk össze, bármennyire szeretném.

Isaac mellé ülök a teremben, Anna pedig Aiden mellé, ahogy azt a tanárnő elvárja tőlünk. Pedig nagyon hiányzik, hogy ismét egymás mellett üljünk, és végigbeszéljük az órát. Sosem voltam az a bátor típus, ezért nem vallottam még szerelmet senkinek sem.

,,-Ti sosem fogtok így összejönni"

Anna mondata visszhangzik a fejemben. Azt mondta, hogy ha én nem lépek, valószínűleg Isaac sem fog, mert ő egy elég csendes személyiség. Érdekes, hogy akkor nem volt olyan csendes személyiség, amikor épp a falnak nyomott, és megcsókolt. De sosem vallanám be neki, hogy szeretem. Nem lettünk egymásnak teremtve. És ezzel én teljesen meg tudok békülni. Csak fájni fog. De az nálam már szinte megszokás.

-Ki szeretné ma bemutatni?- kérdezi Mrs. O'Brian, amikor befejezi a névsorolvasást.

Feszülten nézek Isaac felé, ugyanis én még tényleg nem írtam egy árva szót sem, neki viszont tele van írva a lapja.

-Neked megvan a fogalmazás?- kérdezem meglepetten.

Valahogy annyira lefoglalt a karácsonyi út szervezése, hogy eszembe sem jutott a hétvégén, hogy megírjam. Most hétvégén elutazunk. Nem megyünk messze, le a tengerpartra. Nagyon várom. A régi házunk, ahol még apával laktunk, a tengerparton volt, de nem úgy mint ez. Itt a víz tele van sziklákkal, és lehetetlen a fürdés. Régen csak kimentünk a hátsó ajtón, és elénk tárult a part.

-Miért, neked nincs?- nézi a félig üres lapom.

-Nem volt még időm leírni!- mentegetőzöm, de tudom, hogy átlát rajtam.

-Vagy csak nem töltöttünk még együtt elég időt!- mondja. Ekkor túl sok dolog történik hirtelen egyszerre, így átgondolni sem tudom a dolgokat.

-Akkor én választok egy párt, akik ma fogják bemutatni a munkájukat!- mondja a tanárnő, és a szívem azonnal hevesen kezd dobogni, hisz a feladatom fele hiányzik. És a másik dolog, hogy amint ezt Isaac meglátja rajtam, a pad alatt a kezemhez nyúl, és belekulcsolja az ujjaimat a sajátjába. Ezzel valószínűleg az a célja, hogy megnyugtasson, de a szívem csak még gyorsabb ütemben kezd dobogni.

-Rendben! Akkor Anna és Aiden, gyertek ki a táblához, ha más nem vállalkozik!- mondja ki végül Mrs. O'Brian.

A lelkem mélyén megkönnyebbülök, hiszen nem nekem kell kimennem, de tudom, hogy Anna mennyire nem szeret az egész osztály előtt beszélni, így kicsit sajnálom is, hogy pont őket választotta ki a tanárnő. Bámulom az üres lapomat, ahogy Anna belekezd a feladata felolvasásába. Egyik pillanatban még a lapot nézem, a másikban pedig a tekintetem már az összekulcsolt kezeink felé vándorol. Ha nem a leghátsó padban ülnénk, akkor valaki már biztos elkezdett volna pletykálni rólunk, ami nem lenne túl előnyös a mi helyzetünkben. Hiszen a semminél több, de mégsincs köztünk annyi, hogy felvállaljunk bármit is.