Rejtett kastély - [Befejezett]

8. Menjünk fodrászhoz

A felkelés régen volt ennyire fájdalmas. Az utolsó ilyen nagyjából 3 hónapja volt. Pedig még hivatalosan el sem kezdődött az iskola.

-Hazeeeel!-ugrál be Parker az ajtón. Kitárom a karom, ő pedig felpattan az ágyamba. Parker várja a sulit. Én szinte rettegek. Főleg most. A csoport, akikkel találkoztam tegnap, ők nem igazán bírtak engem. Még Lisa is kibeszélt, amint nem hallottam. Legalábbis amikor ő úgy gondolta, hogy nem hallom.

-Asszonyom! Egy óra múlva indulnak a fodrászhoz, az édesanyja üzeni, hogy menjen készülni.-kopog be Sammy. Tágra nyílik  a szeme, amikor meglátja Parkert mellettem.

Sammy kinyújtja a karját, a húgom pedig oda is fut hozzá. Nekem viszont csak ekkor esik le, hogy mégis mit mondott az előbb. Én fodrászhoz? Miért? Szeretem így a hajam. De aztán eszembe jut, hogy mi van, ha Robert akarta így, és nem anyám? Ezután a gondolat után viszont felülök, és megvárom, amíg Sammy és a húgom elhagyják a szobát. Míg anyámnak akármikor szívesen ellentmondok, addig Robertnek még úgy érzem tartozom. Itt lehetek, és el is tart, pedig nem lenne neki kötelező. Ma több ruhát kaptam, mint eddig bármikor. Hálás vagyok érte, és ezt ki is kell mutatnom. Szokás szerint gyorsan elkészülök, majd lesietek a lépcsőn. Max piros kocsija sehol, most muszáj lesz egy autóban utaznom anyáékkal. Viszont azt nem akarom. De ezt is elviselem. Hálám jeléül. Azt gondolom, hogy annak tekinthetem.

Kicsit furcsa beülni a családi autóba, de nagyon jól néz ki belülről. Fehér bőr vonja be az üléseket, így szinte rá sem merek ülni. Már majdnem leülök, mire Robert utánam kiált.

-Hazel! Van számodra egy meglepetésem.- a meglepettség látszódhat az arcomon. Robert a nagy barna doboz felé mutat, én pedig óvatosan kiszállok a kocsiból. A dobozra időközben került egy hatalmas masni, aminek a végét Robert a kezembe adja. Hirtelen megjelenik Max az ajtó mellett, egy telefonnal a kezében. Nekem mutogat. Mire rájövök, hogy mit kéne csinálnom, és minek kell a kamera már mind nagyon unják tartani magukat. Mosolyogva meghúzom a szalag végét, a doboz pedig széthullik. Tátott szájjal bámulom a gyönyörű világoskék autót. Max majdnem összeesik úgy röhög rajtam, Parker már be is akar ülni, így elindul felém. És ott vannak anyuék. Robert fél karral átöleli anya vállát. Ilyen romantikus helyzet nem? És ennek alapvetően örülnöm kéne. Hiszen anya boldog. Parker is boldog. És bár nem régóta ismerem őket, de szerintem Max és Robert is boldogok. Viszont kívülállónak érzem magam. Ahogy ránézek Robertre és anyámra valahogy szomorú leszek. Nemrég még apám ölelte így.

-Van kedved kipróbálni?- kérdezi Robert, és eltolja maga elől a kíváncsiskodó Parkert. A kocsi gyönyörű, és tökéletesen illik is hozzám. Viszont nem vagyok bent biztos, hogy megérdemlem. Hiszen én nem tettem értük semmit. Mégcsak egy kedves szavam sem volt eddig. Bólintok. Kéne mondanom valamit, de meg sem tudok szólalni.

-Én ülök elöl!- kiabál Parker. Max fején látom, hogy ez márpedig nem így lesz. Még mielőtt bárki reagálhatna mind a kettő elkezd futni az ajtó felé. Végül természetesen Max nyer, hisz mekkora esélye van Parker pici lábainak egy mamut lábai ellen. Örülök, hogy Max ilyen érett amúgy. Robert odadobja nekem a kulcsot, és végre ki tudok nyögni egy köszönömöt. Viszont emiatt szarul érzem magam. Mit tudok én nyújtani? Egy köszönömöt? Azt hogy elmegyek egy partyra, amire ők hívnak és ők is vesznek nekem ruhát? Hogy hajózok velük, ahova szintén ők hívtak és ők is vittek el? Ilyen haszontalannak még nem éreztem magam.

-Drágám! Indulnunk kell, hiszen mindjárt elkésünk!- kapcsolja ki a telefonját anyu, aki egész eddig nem is figyelt. Feltűnően rágni kezdi a szájában lévő rágót, és türelmesen megvárja, amíg a sofőrük odasiet és kinyitja neki az ajtót. Valahogy nem így ismertem az anyámat. Végülis mindenki változik nem?