Rejtett kastély - [Befejezett]

25.Nem bíznak bennem a barátaim?

Kicsit félve kopogok be Isaac házának ajtaján. Még sosem jártam itt, és ez a villa ránézésre sokkal nagyobb, mint a miénk. Az anyukája, Ramona nyit ajtót, és mosolyogva köszönt.

-Hazel! Nem is mondta Isaac, hogy jössz!- hív be a házba. Leveszem a cipőm és a kabátom, majd Ramona a kezembe ad egy tálcát.- Ezt vidd fel Isaac-nek légyszíves! Neked is jut belőle, de csak szóljatok, és Brianna süt még nektek!-mosolyog Ramona, majd eltűnik a nappaliban.

Nézem a kezemben tartott tálcát, és a rajta lévő palacsintát. Elindulok felfelé a lépcsőn, bár fogalmam sincs, hogy hol van Isaac szobája. A lépcső egy hatalmas, világosbarna színű folyosóhoz vezet. Öt ajtó van a folyosón, akiből kettőn van minta. Az első ajtó nyitva van, benézve rájövök, hogy ez valószínűleg a szülők szobája lehet, így továbbmegyek. A második szoba ajtaján egy Ben névtábla van, így onnan is továbbmegyek. A harmadik ajtó mögött egy fürdőszoba van, így a negyedik ajtó előtt megállok. Itt egy Isaac névtábla van, így óvatosan kopogok, és lenyomom a kilincset. Előre megbeszéltük a találkozót, ezért nagyon remélem, hogy semmi olyat nem csinál, amit nem kéne látnom.

-Igen?- kiabál ki. 

-Jöttem a házit csinálni!- nyitom ki az ajtót, és a tálcával a kezemben beegyensúlyozok az asztalig, és lerakom az asztalra.

Isaac épp egy játékkal játszik, így mosolyogni kezd rám, amikor átsétálok a képernyő előtt. Jó érzés, hogy nem kezdd el velem ordibálni, mint a többiek. Csak mosolyogva nézte végig, ahogy elmentem a TV előtt. Tényleg kedves ez a csávó, nem csak jól néz ki.

-Mindjárt lejátszom ezt, addig nézz csak körül!- mondja, én pedig kíváncsian indulok el körbe a szobában.

Anyukám mindig azt mondta, hogy az ember szobája tükrözi a személyiségét. Sosem tudtam, hogy ezt hogy értette, ugyanis nekem most otthon csak a képek a falon, amik a sajátjaim, amúgy minden mást Robert-ék vettek a beköltözésem előtt. Még a régi házunkban, ahol apámmal éltünk, anyukám rengeteget festett a falra, mielőtt megszült engem. Ezt juttatja eszembe Isaac fala, amire autók vannak felfestve, ahogy versenyeznek, és már látni a célt is. Nagyon jól néz ki. Az összes kiskori képét végignézem, ami fel van rakva a falra. Nagyon édes kisbaba volt. Kár, hogy már nem ilyen. Ezen magamban nevetni kezdek, ám amikor megfordulnék hirtelen majdnem nekimegyek Isaac-nek.

-Bocsi!- suttogom, de a közelsége teljesen megbénít.

-Min gondolkodtál?- jön közelebb hozzám. Így is már szinte hozzáértem a falhoz, ezzel a lépésével pedig teljesen nekitolt.

-Semmin...-sóhajtom. Természetesen, hiszen szerelmes vagyok belé, és épp a kiskori képeit néztem, azon gondolkodtam, hogy ha esetleg valami csoda folytán közös gyerekeink lennének, akkor ők is ilyen kis cukik lennének e. De ezt neki nem fogom beismerni. Nem vagyok őrült.

-Mondd el!- hajol a fülemhez, és belesuttog.

Szinte a lélegzetem is eláll, ahogy a két kezét a csípőm mellett a falnak támasztja, és a hajamba hajolva beszél hozzám. Láthatja rajtam, hogy mekkora hatással van rám, mert egy hatalmas mosoly ül ki az arcára.

-Hazel! Mondd el!- súgja ismét.

-Isaac...-suttogom, amikor a kezét a derekamra teszi. Mégjobban a falhoz tol, és még közelebb lép hozzám.

-Hazel...- sóhajtja, és egyik kezével felemeli az arcom. Most, hogy a szemébe nézek, már látom benne a csillogást. Sosem gondoltam volna, hogy pont ő az, aki így fog majd rám nézni. Csillognak a kék szemei. Amikkel már az első pillanatban levett a lábamról.