Rejtett kastély - [Befejezett]

16. Ava?

-Miről kéne beszélnem?- nézek a pszichológusra, akihez Robert és anya küldött el. Ennek az egésznek egyetlen egy oka van, mégpedig az, hogy apa szülinapja van ma. Ami pedig nagyjából egyet jelent egy kisebb lelki összeroppanással a részemről.

-Arról, hogy mi történt azon a bizonyos estén, és mit érzel azzal kapcsolatban.- néz rám a hölgy, én pedig helyet foglalok vele szemben.

-Megvolt, szar volt. Ennyi. Igazából nem is gondolkodtam ezen mostanság. Csak néha jut eszembe, és ettől amúgy nagyon rosszul érzem magam!- mondom, de nem teljesen igaz. Azt komolyan mondtam, hogy mostanában elég keveset gondolok rá, ám ez csak addig a napig volt igaz, amíg meg nem jelent az emlékeztető.

-Szar volt? Ki tudnád fejteni ezt nekem?- néz rám kérdő tekintettel, közben szorgosan ír valamit a füzetébe.

-Életem legmegrázóbb élménye volt, senkinek sem kívánom, hogy hasonlókat kelljen átélnie. Viszont anélkül valószínűleg nem lennék az az ember, aki most vagyok.- hiába próbálom a dolgok jó oldalát nézni, amikor bevillannak az emlékek, semmi jót nem tudok felidézni.

-Elmondtad már valaha valakinek őszintén, hogy mi történt akkor?- ír továbbra is.

-Igen. A rendőrnőnek, aki kihallgatott. Azóta sosem mondtam el senkinek, bár kisebb részleteket néha néha elejtettem, de a teljes igazságot nem tudja senki.-mondom, ugyanis az egész leírását a rendőrség titkosította több évig. Szerintem csak ők, anya, én, Andrew és apa tudja, hogy mi történt azon az omniózus estén.

Ez a nő rengeteget beszél. Többet beszél mint én, pedig igazából engem kéne hallgatnia. Egy idő után már abbahagyom a próbálkozást, hogy visszaszerezzem a szót, így szinte felszabadulok, amikor végre letelik az egy óra. Felsóhajtok, és szinte futok a kocsimig. Amikor beülök, elindítom a kedvenc lejátszási listámat. Ez az egész inkább csak felkavart, mint hogy segített volna. Feltépte a régi, még egyáltalán nem gyógyult sebeket. Potyogni kezdenek a könnyeim, nem győzöm törölgetni a szemem.

-Mizu?- kérdezi Anna, amikor bepattan mellém. Megbeszéltük, hogy miután letudtam az anyáék által kötelező beszélgetést a pszichológussal, találkozunk, és elmegyünk kávézni. Csak legyintek, de igazából nagyon is rossz volt. Elég rendesen felkavart, úgyhogy örülök, hogy így szerveztük ezt le.

-Majd elmondom, először igyunk valamit!- és már csak az az egy kérdést maradt, hogy hova menjünk. Anna zenét kapcsol, megint valami One Dierctiont. Kicsit elszomorít, hogy abban az időben, amikor még egy bandát alkottak, nem ismerhettem őket.

-Éhes vagyok!- mondja Anna, így kávézó helyett egy éttermet keresek.

-Igen, minden isteni volt, köszönjük!- mondja Anna, és boldogan mosolyog a picérre. A szerepeink felcserélődtek, ugyanis most ő az, aki beszél, és mosolyog, én meg csendben vagyok, és magamba vagyok zuhanva. Nem tudom, hogy miért akarta ezt annyira anyu, de egyáltalán nem volt jó.

-Ne menjünk haza.- kérlelem, ugyanis nem akarok még ismét egyedül lenni.

-Jó! Tudok egy jó helyet!- mondja, és elkezd mosolyogni. Odaadnám neki a kocsikulcsot, aztán eszembe jut, hogy ő még nem tud vezetni. Így végül csak a telefonom nyomom a kezébe, ahol beírja az úti célt.

-Menjünk.-sóhajtok. Ahogy rálépek a gázra szinte el is felejtem, hogy mi történt ma reggel. Csak én létezem és Anna. Odanyúlok, és felhangosítom a zenét. A barátnőm ismét kiveszi a kezemből a telefont, és keres egy másik zenét. Természetesen One Directiont indít el, ugyanis az a kedvence.

-Mi ez?- kérdezem, ugyanis a GPS egy elhagyatott kis erdőhöz vezet. Kételkedve nézek körül, ugyanis Anna szerintem nem ide akart engem elhozni. Viszont gondolatmenetemnek ellent mondd, amikor kinyitja a kocsim ajtaját, és int nekem is. Csak nézek rá, ugyanis itt konkrétan semmi sincs.