Rejtett kastély - [Befejezett]

9. Az a hülye emlék

.-Jó reggelt!-kopogtat valaki hangosan az ajtómon. Kipattannak a szemeim, és lerúgom a takarót. Elseje van. Szeptember elseje. Ma kezdődik az iskola! Basszus!

-Jó reggelt!- kiabálom vissza Sammynek, hiszen attól még, hogy a mai nap életem egyik legszarabb napja lesz, még nem kell bunkónak lennem. Megfordulok, felemelem a párnám, és beleordítok. Tényleg jól elnyeli a hangot. Ahogy ráébredek, hogy bizony most el kell indulnom készülni, hirtelen feltör bennem egy mélyre temetett emlék.

,,-Jó reggelt kicsim!- simogatta apa a fejem. A mai nap ő fog suliba vinni, mint minden elsején. Mosolyogva kimásztam az ágyból, és szorosan megöleltem. Kézen fogott, és kivezetett a fürdőszobába. Ott megmostuk az arcom és a fogam. Egy pillanatra sem hagyott volna magamra. Az ajtó előtt megvárta, amíg lerendeztem a wc-s gondjaim, aztán újra kézen fogott. Anya állt a konyha közepén. Hasa egyre kerekebb lett, minél nagyobbra nőtt Parker. Odamentem, hogy megsimogathassam, és csak ekkor vettem észre egy hatalmas kék-lila foltot az arcán. Amint észrevette, gyorsan odatette a kezét, hogy eltakarja. De hiába. Ugyanis a kezén is volt egy hatalmas vágás. Szinte gondolkodás nélkül nyúltam a karje felé, ám ekkor apa elrántott. Anya szeméből kicsordult egy könnycsepp. Jobbra pillantva megláttam anya mellett egy halom üvegszilánkot. Egy kicsivel mellette pedig egy vörös foltot a falon. Ismét anyára tévedt a tekintetem, de már csak azt láttam, ahogy távolodik tőlem. Vagy éppen én tőle. A lábaim meg sem tudtak mozdulni, így szépen lassan rájöttem, hogy apa felkapott, és elcipelt onnan. Lerakott a szekrényem előtt, és hozott nekem egy pohár vizet. A könnyeimmel küszködve felöltöztem, majd óvatosan kilestem az ajtón. Apa épp egy seprűvel húzta össze a szilánkdarabokat, és esküdözött anyámnak.-Sosem lesz ilyen többé édesem, ígérem!- hajtotta a szokásos szövegét. Alig léptem ki a fal takarásából, anya arca teljesen megváltozott. Hatalmas mosoly terült el az arcán, de a szemében még ott csillogtak a könnyek. Fájt nézni. De mit tehettem volna? A kezembe vettem a táskám és elindultam apával a suliba. Egy rohadt szó nélkül."

-Mi a baj Hazel?- rohan oda hozzám Max. A tükörbe nézve jövök csak rá, hogy a könnyeim eláztatták a pizsamám. Átölelem Maxet, és csak utólag jut eszembe, hogy megint összekenem a pólóját. Hát, már mindegy.

-Csak egy régi rossz emlék.- mondom, és ennyivel el is intézem a dolgot.

-Akarsz róla beszélni?- kérdezi, én pedig megrázom a fejem. A teljes sztorit nem fogom neki elmondani. De azért mégiscsak belekezdek.

-10 éves voltam, amikor egy olyan dolgot láttam, amit nem szabadott volna. Fogalmam sincs honnan, de tudtam mi történt. És azóta haragszom magamra, amiért akkor sem tettem semmit. Előtte sem. Pedig láttam már korábban is ilyet. És utána sem. De ha tettem volna valamit... bármit! Talán minden máshogy alakult volna.

-Nem tudom, hogy miről beszélsz, de biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád. Ez a sors tudod?- kócolja össze a hajam.- Ne kattogj azon, hogy mi lett volna ha megteszed. Már úgysem tudsz változtatni rajta. Ne fuss körbe-körbe. Semmi értelme. Tégy azért, ami a jövőben lesz fontos. Például kelj fel, öltözz fel, egyél reggelit, ülj be abba a gyönyörű autódba, vegyél fel engem is, aztán menjünk el abba a rohadt suliba, és éljük túl ezt a mai napot. Mit szólsz?

Felnézek, és mosolygok. Egy ilyen nagy termetű pasiról nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmes. Mégis megbeszélhetem vele problémáim, és nem néz le érte. Mint az eddigi barátaim.

-Bocsi! Ismét.-mutatok a pólóján lévő könny foltra. Csak legyint, és kimegy. Mielőtt újra eszembe jutna az a rettenetes emlék odalépek a zenelejátszómhoz, és bekapcsolom rajta a kedvenc zenémet. Ez már eléggé eltereli a figyelmem, így halkan énekelni kezdek. Előkapok egy farmert, majd felveszem, és megnézem magam a tükörben.