Az edző - The Trainer (Befejezett)

25. Fejezet

Sosem volt nővérem, de valamiért, mindig szerettem volna egyet. Arra is vágytam, hogy megtanuljak korcsolyázni, de soha nem volt hozzá tehetségem. Erre már kislányként rájöttem, amikor más gyerekeket bámultam a korcsolyapályán, akik vidáman száguldoztak a jégen. Én nem voltam elég bátor ehhez. Már akkor is egy gyáva alak voltam.

A nagyobbak korcsolyázni tanították a kisebbeket, a nővérek segítettek a kistestvéreiknek. Én pedig ott ültem egyedül a padon, magányosan. A szemembe könnyek szöktek, akárhányszor néztem őket.

Az akkori mostoha apám, Ethan, korcsolyaoktató volt, így anyával párszor megvártuk, míg letelik a műszakja. Anya az autóban maradt, én viszont minden egyes alkalommal kikönyörögtem nála, hogy hadd mehessek be nézni a korcsolyázó embereket. Az ottani dolgozók már jól ismertek engem, így simán beengedtek.

Az egyik nap, amikor pálya felé sétáltam, meghallottam a mostoha apám dühös, kiabáló hangját. Egy nálam két fejjel magasabb, idősebb lánnyal vitatkozott. Ami legelőször feltűnt rajta, hogy az a hosszú, hullámos, fekete haja és a megigéző szemei. Akkor láttam először, de képtelen voltam levenni róla a tekintetem.

- Ne is álmodj versenyről, ha még egy egyszerű forgást sem tudsz megcsinálni hibátlanul! Soha nem tanulsz a hibáidból! Mégis miféle trófeát akarsz te nyerni?

- De hiszen én próbálkozom! Miért nem veszi észre? - vágott vissza a lány.

- Ne feleselj velem, hanem csináld amit mondok!

- Folyamatosan azt csinálom! - kiabálta túl a lány. - Addig, amíg sikerülni nem fog! Én adom fe...

- Attól, hogy fel mered emelni a hangodat velem szemben, még ugyanolyan gyenge maradsz! - vágott a szavába a férfi. Félrenéztem. Valamiért nem bírtam tovább bámulni, ahogy bántja azt a fekete hajú lányt.

Amikor újra felnéztem, arra lettem figyelmes, hogy dühös léptekkel halad el mellettem, egyenesen az öltöző felé.

- Darcy? Egek, hogy te mekkora rosszcsont vagy - nevetett fel Ethan. - Már megint besurrantál?

Szerettem őt. A nevetését és a szarkalábakat a szeme szélén, a rövidre nyírt szakállát, a béna vicceit és talán még azt is, hogy néha szigorú. De legjobban azt imádtam benne, hogy boldoggá teszi anyát és engem. Három éves korom óta ő gondoskodott rólunk. A valódi apámat sosem ismertem személyesen, mert már a születésem előtt elhagyta anyát, de nem is éreztem a hiányát. Ethan kárpótolt minket. Mondhatni, jó gyerek korom volt, amíg a házasságuk meg nem romlott anyával. Kilenc éves voltam, amikor elváltak. A mai napig hiányzik.

Aznap, miközben hazafelé mentünk az autóval, nem bírtam magamban tartani a kérdést.

- Apuci, miért beszéltél olyan durván azzal a lánnyal?

- Azért, mert újra és újra elköveti ugyanazt a hibát.

- De azt mondta próbálkozik - tettem keresztbe a karomat magam előtt.

- Igen, de a próbálkozás sokszor nem elég, Darcy. Azért ejtünk hibákat, hogy tanuljunk belőle.

- De az miért baj, ha nem sikerül neki egyből?

- Visszatérünk rá nagyobb korodban. Még kicsi vagy, hogy megértsd ezt, szivecském.

Miközben felidéztem magamban ezeket az emlékeket, az íróasztalomra hajtottam a fejem. A mai napig emlékeztem rá, hogy egy nap, amikor szokás szerint ott ültem a pálya szélén, az a lány kinyújtotta a felém a kezét.

- Gyere - mondta.

- H-hova? - dadogtam értetlenül.

- Megtanítalak korcsolyázni.