Életem nyaralása /Taekook/ (Befejezett)

13.rész

Ni-ki pov:

Nagyon örülök,hogy lehetőségem van kijönni Londonba,hisz fogadott testvérem,egyben szerelmem,Sunoo,igazi nevén Seon Woo is itt van,ugyanis kijött cserediákként pár hónapra.

Boldogságom még jobban nőtt,amikor sikerült már ma estére lebeszélnünk egy találkozót. Már alig várom,hogy a karjaimban tarthassam. Sunoo-val elég szoros testvéri-legalábbis az ő részéről csak ennyi- kapcsolatunk van,szóval sokat ölelkezünk. Néha puszit is kap,de csak ha már nagyon nem bírok magammal. Mielőtt kiutazott,sokkal bújósabb lett,amit élveztem is volna,ha nem tudom miért van.

Mivel Jin is kísérőként jött,a többi tanárral van és dolgozik. Nagyon akar találkozni Sunoo-val,szóval majd megoldjuk valahogy. Ezek következtében csak Tae jön velem.

Ahogy az utcán sétálunk a megbeszélt hely felé,hirtelen egy kis testet érzek meg nekem csapódni.

- Elnézést kérek!-szólal meg egy igencsak ismerős hang.

Már indulna is tovább,de ekkor megfogom csuklóját,ezzel visszarántva.

-Sunoo! Mégis mi történt?-nézek rá aggódva. Eddig mindig olyan kis életvidám volt,most meg egyáltalán nem tűnik boldognak könnyáztatta arcával.

-Ni-ki?-már ugorna nyakamba,amikor meghallunk egy kiáltást.

-Hé kiskínai! Nem menekülsz!-a távolban  meglátok három fiút ahogy felénk közelednek. Üldözik Sunoo-t?

-Ni-ki engedj el kérlek! Ni-ki!-rángatja csuklóját,ami így megemlítve sokkal vékonyabb mint volt.

-Bújj be ide a kukák mögé!-hallom meg Tae hangját,ahogy a mellettünk lévő sikátorra mutat.

Sunoo nagynehezen kitépi kezét szorításomból és befut a kukák mögé,pont mielőtt ideérne az a három fiú.

-Hé te! Nem láttad merre ment Seon Woo? Mintha veled beszélt volna.-nézett rám lenézően a középső.

-De igen,arra ment.-mutattam az út túloldalára.

Meg sem szólalva többet hagytak ott és siettek át az úton,én pedig bementem a sikátorba,ahol Sunoo a kukák mögött összekuporodva pityergett.

-Sunoo! Semmi baj,itt vagyok! Biztonságban vagy,minden rendben!-ölelem szorosan magamhoz. Érzem,hogy sokkal soványabb. Van rajta iskolai egyenruha,tehát ing és öltöny is,de még így is érezni.
-Sunoo,vedd le az öltönyöd! Kérlek!-engedem el,mire kissé ilyedten néz rám és jobban összehúzza magát.
-Seon Woo,vedd le! Most!-szólok rá kicsit erélyesebben,mire újra könnybelábadnak szemei,de engedelmesen leveszi az öltönyt.

Felhúzom ingjét és látom,hogy szinte már a bordái is látszanak,olyan sovány.
Fel sem kell tennem a kérdést szerencsére,magától is mesélni kezd.

-Amikor megjöttem az iskolába,mindenki azonnal bántani kezdett. Kiderült hogy egy durván rasszista iskolába kerültem. Vannak ázsiai tanárok,de még ők is utálnak. Mindenki ki pc-zett magának. Egyre kevesebbet tudtam enni,egy ideje pedig már nem is akarok. Nem érzem úgy,hogy megérdemlem. Akik az előbb kergettek,a legnagyobb zaklatóim. Meg szoktak verni,most is azt akarták.-szipogott,könnyei pedig már szinte zúdultak szeméből.
-Ni-ki,kérlek ne csinálj semmit!-néz rám aggódva.

-Sunoo,én így nem akarlak itt hagyni. Miért nem szóltál eddig? Tudod,hogy velem bármit megoszthatsz.-

-Éppen ezért,hogy ne aggódj feleslegesen. Túlélem,látod,hogy életben vagyok.-mutat végig magán.

-Ez nem felesleges aggódás,veszélyben vagy! A legjobb az lenne,ha velünk együtt visszajönnél koreába. De ezt majd később megbeszéljük,most gyere! Beviszünk a hotelbe és megetetünk. Ez így nem mehet tovább!-válaszát meg sem vár kaptam fel ölembe és minél jobban éreztetve,hogy itt vagyok,szorosan magamhoz láncolva indultunk el.

A hotelszobában nem volt semmi amit Sunoo-nak adhatnánk,ezért azt mondtam  elmegyek venni valamit. Az is meglesz,de előtte valamit még el kell intéznem.

Betérve a következő sikátorba,itt már végre megtaláltam azt a három férget,ahogy cigiztek és vígan beszélgettek. Még nem tudják mi vár rájuk.

Ahogy a közelükbe értem,mind rám kapták tekintetüket. Teljesen higgadtan odasétáltam ahhoz aki az utcán beszélt velem és bevertem neki egy akkorát,hogy az orra azonnal vérezni kezdett. Erre a másik kettő azonnal ugrott,de velük is könnyen elbántam. A vér csak úgy folyt és spriccelt ahogy egyre többször ütöttem meg őket.

Amikor úgy gondoltam elég lesz,lassan haladva hagytam ott őket,a sikátorban fekve,teljesen véresen.

Ez jár annak,aki a szerelmemmel packázni mer!