Abban az évben március 3-án kezdődött a tanítás. Taehyung új szobatársra számított a szöuli kollégiumban, ahol már egy éve élte a diákok vidám életét, mert a régi, családjával együtt, külföldre költözött. És úgy is lett. Attól a naptól fogva egy má...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Taehyung ezidőtájt fedezett fel egy másik csendet is. A saját némaságának hangját kezdte hallani a saját füleivel. Ha valakinek ez a mondat túl körmönfont, ízlelgesse kicsit tovább nyugodtan. Gondoljon arra, hogy a megoldhatatlan problémákat mindig csend veszi körül. A kis bonyodalmak nagy hűhóval járnak, ezer és ezer megoldás zaja veszi körül őket. Az igazi baj azonban megakasztja a szót. A haldokló betegnek senki sem javasol millió alternatív terápiát, csak megpróbálják őt csendben és békében elengedni. Amikor a kitört tűzhányó lávája és porfelhője Pompeire zúdult, az anya és a gyermeke összebújva égtek meg. De akkor sem üvöltöd világgá a fájdalmadat, ha a depresszió végtelen spiráljában vergődsz. Csak csendben szenvedsz, és ha kis szerencséd van, végül talpra állsz. A csend mindig aggasztó jel.
Taehyung szerelme fényes győzelmének napján kezdett nyugtalanságot érezni. Természetesen nem a diadal miatt, az nagyon is boldoggá tette. Büszkeség töltötte be a lelkét és forróság az ölét, ahogyan végignézte szerelme produkcióját, és őszintén örült vele együtt. Igazság szerint ő maga sem értette, hogy az öröme miért nem felhőtlen. Semmi komoly, csak az, amikor látod magadat kívülről, miközben örülsz, és azt érzed, hogy van valami, aminek nem kéne lennie. Féltékenységet, ami a legérthetőbb reakció lett volna, abszolút nem érzett. Még annyit sem, hogy csak önmagának vallja be. Nem lehetett tehát oka ilyenfajta értelmetlen nyugtalanságra, hiszen pont az történt, hogy beigazolódott, ami eddig is nyilvánvaló volt: Jungkook istenadta tehetség, aki színpadra született.
Nem is foglalkozott hát az egésszel, tudta magáról, hogy hajlamos túlkomplikálni a dolgokat. De motoszkálni ott motoszkált a fejében ez az icipici, zavarkeltő jelenség. Azért sem agyalt rajta inkább, mert tulajdonképpen szégyellte magát miatta. Ilyen buggyant lenne, hogy a csak jónak sem tud felhőtlenül örülni? Előbb azzal vitte a sírba magát, hogy folyton halasztgatta a coming outját. Annyira, hogy végül Mama már nem érte meg. Aztán azzal vitte sírba a szerelmét, hogy álljon elő ő is és legyenek nyilvánosan is pár. Szerencsére az Élet még időben odavágott. Most meg ismét saját magát cseszegeti, mert mindent folyton túlbonyolít, és a fehérre se tudja azt mondani, hogy fehér. Láthatóan klinikai eset, aki csak úgy érzi jól magát, ha feszkót kreál. Nem is akart tehát foglalkozni az érzésével, szánalmas idiótának gondolta magát.
Az utolsó előtti évét fejezte be ezekben a hónapokban az egyetemen. Azt tudta, hogy tanítani szeretne, de folyton az csengett a fülében, hogy "aki nem tudja, az tanítja". A fenti filléres bölcsességet nagy leegyszerűsítésnek vélte, és biztos volt abban, hogy a mondat a felszínessége miatt örvend olyan nagy népszerűségnek, de sokat töprengett rajta. Tudta magáról, hogy jó énekes és jó szaxofonos, de azt is tudta, hogy nem lenne sosem a legjobb. Talán emiatt is vonzotta őt a tanári pálya, hogy a zene és az éneklés iránti szeretetét, a szakmai tudását át tudja adni esetleg olyanoknak is, akiket viszont szétvet a tehetség. Mint például szerelmét. És talán emiatt sem érdekelte a hírnév. Nyilván szert tehetett volna rá persze, hiszen rendkívül sok közepes tehetségű világsztár létezik, de ő tudná, hogy mi az igazság. Charlie Parker sosem nézné őt irigykedve.
