Abban az évben március 3-án kezdődött a tanítás. Taehyung új szobatársra számított a szöuli kollégiumban, ahol már egy éve élte a diákok vidám életét, mert a régi, családjával együtt, külföldre költözött. És úgy is lett. Attól a naptól fogva egy má...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
"Ez volt az egyetlen megoldás, szívem. Hidd el, kérlek! Nagyon sokáig gondolkodtam rajta, és nem láttam más utat. Mert nincsen. Te színpadra születtél, éneklésre, de az velem együtt nem megy. Nem szerethetsz fiút, ha sztár akarsz lenni. Ha kiderül, akkor vége a karrierednek. A mi szerelmünk nem szép szerelem a világ számára, mellettem mindig csak az a buzi lennél. De te többet érdemelsz. Remélem, egyszer majd meg tudsz bocsátani nekem. Menj és hódítsd meg az egész világot, én nagyon büszke leszek rád. Biztosan tudod, hogy mindennél jobban szeretlek téged, mindennél, és talán... talán egyszer újra egymásra tálalunk. Én várni fogok rád, baby."
Taehyung ezt ismételte magában ezerszer is, amíg hazafelé robogott a vonaton. Látta maga előtt szerelme arcát, a hatalmas szemeit, amikor megpillantja a félig üres szobát, és a szíve beleszakadt. Megállás nélkül folytak a könnyei, ahogy görnyedten bámult maga elé, megáradt patakként áztattak el körülötte mindent, a kabátujját, az ülés huzatát, a farmerját. De nem akartak elállni. Nem hitte magáról sosem, hogy ennyire kegyetlen tud lenni, de megtette és ez megijesztette. Kegyetlen volt Jungkookkal, önmagával és a szerelmükkel szemben is. Ha erre képes volt, akkor mindenre képes.
Amikor hazaért, mindenki örült. Eon Jin úgy ugrott a nyakába, mint ha elveszett kiskutya tért volna haza. Jeong Gyu nem tartózkodott éppen otthon, a szülők pedig abszolút nem bánták, hogy legidősebb gyermekük korábban hazatért a tervezettnél, bár a kollégium év végéig ki volt fizetve. Sejtették, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor még egy kicsit együtt lakhatnak mindannyian, egyetlen percét sem akarták elvesztegetni. Taehyung azonban nem tudta elrejteni mélyről fakadó szomorúságát, akármennyire is szerette volna. - Minden rendben van, kisfiam? - kérdezte kicsit később az édesanyja. Taehyung fiú létére majdnem elsírta magát, és ez egyben válasz is volt, de nem akart részletekbe bocsátkozni. - Szakítottunk Jungkookkal - fűzte hozzá halkan és szűkszavúan.
Az édesanyja azonnal magához ölelte az ő nagyfiát. - Sajnálom, drágám - suttogta neki, és ő maga is nagyon elszomorodott, az anyák már csak ilyenek. - Ha szükséged van ránk, itt vagyunk - tette hozzá az édesapja is. Ő erős szikla szerette volna lenni felnőtt fia háborgó lelke számára. Taehyung persze csendben maradt, csak annyit mondott halkan, hogy köszönöm, képtelen lett volna beszélni arról, ami történt. Annyira fájt neki, hogy nem tudta volna szavakba önteni, ha akarta volna sem. Azt hogy lehet elmagyarázni, hogy a szíve megfagyott? Hogy gyűlöli önmagát, mert azt tette, amit tennie kellett? Hogy az egész életét úgy akarja leélni, hogy abban reménykedik, hogy Jungkook később megkeresi őt? Ezeket hogyan lehetne elmagyarázni épelméjű embereknek? Ezt csak az őrültek értenék meg.
És Taehyung azt gondolta magáról, hogy ő egy kegyetlen őrült. Felmerült benne, hogy legalább szerelmének el kellene magyaráznia, hogy miért tette, amit tett. Megírhatná neki, mert beszélni biztosan nem tudna vele. Nem azért, mert nem akarja őt hallani, egyáltalán nem azért, hanem azért, mert hacsak egy pillanatra is ilyen közel kerülne hozzá, minden ereje elhagyná. Nem tudná tartani magát a döntéséhez, és ezer vaslánccal kötözné magához Jungkookot. Nem lenne képes beszélni vele, mert elgyengülne. Tudta, hogy szerelme hívni fogja, ha nem találja, és amikor tényleg csörgött a telefonja, nem vette fel. Összeszorított szemekkel kivárta, hogy szerelme kinyomja a hívást. Ahogy egyre többször próbálta őt hívni, egyre nehezebb volt nem válaszolni, a hajnali hívásoknál már sírva könyörgött Jungkooknak, hogy ne hívja többet. És aztán, amikor tényleg nem jelentkezett többet, attól csak még rosszabbul érezte magát.
