Abban az évben március 3-án kezdődött a tanítás. Taehyung új szobatársra számított a szöuli kollégiumban, ahol már egy éve élte a diákok vidám életét, mert a régi, családjával együtt, külföldre költözött. És úgy is lett. Attól a naptól fogva egy má...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Taehyungnak erősnek kellett volna lennie. A Természet azonban nem elégedett meg azzal, hogy meleg fiú lapot osztott neki. Sőt, úgy gondolta, hogy viccesebb lesz, ha a sötétben világító, bársonyos, fehér hótakaróval és nagy pelyhekben szállingozó hóval várja a hotelből kilépőket, köztük őt és Jungkookot is. Mert két tinédzser fiú biztosan nem akar benne ádáz hógolyócsatát vívni, hanem majd, mintha mi sem történt volna, szépen hazamennek. Nos, a Természet tévedett. (Bár, egymás között szólva, szerintem direkt csinálta.)
Igaz, hogy az egyikőjük jól meg volt fázva, a másik pedig éppen most határozta el, hogy lehűti a saját kedélyeit, ám amikor megpillantották ezt a fenséges látványt, vésztjóslóan egymásra néztek, és már dobták is le magukról a hátizsákjaikat. Jungkook olyan gyorsan gyúrta a hógolyót, hogy Taehyung csak ámult, és tudta, hogy kapni fog. Hogy időt nyerjen, kezében a hóval, a saját golyóján munkálkodva (😆) futni kezdett. Hátralesegetve próbálta felmérni, hogy még mennyi ideje van hátra, de az utána rohanó Jungkook képe túl sok jóval nem kecsegtetett. Legalábbis hógolyócsata ügyileg. Futok a szerelmem elől, hogy aztán elhaphasson és jól megadja nekem ügyileg viszont nagyon ígéretesnek tűnt.
A következő jó néhány perc hógolyóhajigálással és futással telt. Egyértelműnek tűnt Jungkook fizikai fölénye, de Taehyung számára annál élvezetesebb volt a menekülés. Főleg hogy tudta, hamarosan el lesz kapva. Jó ideje vágyott már rá. Jungkook ezzel szemben a győzelmet látta maga előtt, ami nem tűnt túl nehézkesnek, de akkor is győzelem volt. Valójában nagyon kedvet érzett ahhoz, hogy a nála idősebb barátját maga alá gyűrje. A miheztartás végett is, és amiatt is, mert olyan gyűrnivalónak tűnt. Azzal a puha testével mi mást lehetne csinálni? De nem akart neki fájdalmat okozni, bár megtehette volna. Tetszett neki az is, hogy Taehyung küzd. Még édesebb volt tőle.
Amikor már ő kezdte rosszul érezni magát attól, hogy megsorozta szépséges barátját a kemény hógolyóival, szeretett volna enyhíteni a körülményeken. A következő hógolyót nem hozzávágni akarta, hanem finoman ráhelyezni. Beérte őt, és előkészítette volna a ráhelyezésre: megragadta a dzsekijénél, hogy megtartsa, de Taehyung túl hevesnek bizonyult. Ahogy megfogta, szinte azonnal elvágódott a hóban. A lába is kicsúszott alóla, úgy terült el. Ezzel párhuzamosan azonban magára rántotta Jungkookot is, mert ő meg nem engedte el időben a dzsekijét.
A két fiú összetapadva feküdt a hóban. Az addigi héthatárra szóló jókedv, a sok nevetés hirtelen elillant. Ennyire közel még sosem voltak egymáshoz. Jungkook megtámasztotta magát a kezeivel, és egy pillanatra azt hitte, fájdalmat okozott a másiknak, Taehyung szemeiben ugyanis némi ijedtséget látott. De azt is észrevette, hogy barátja szép arca ilyen közelről még szebb. Taehyungot ezzel szemben nagyon felkavarta, hogy érzi magán a másik súlyát. Úgy érezte, hogy belülről elönti őt a vér, és Jungkook forró lehellete, ami megcsapta az arcát, sem hűtötte le őt. Nagy hős volt, de csak eddig a pontig és nem tovább.
