Abban az évben március 3-án kezdődött a tanítás. Taehyung új szobatársra számított a szöuli kollégiumban, ahol már egy éve élte a diákok vidám életét, mert a régi, családjával együtt, külföldre költözött. És úgy is lett. Attól a naptól fogva egy má...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
A két fiú tehát felvette a karkötőjét, és otthonaikba távoztak.
Jungkook izgatottan mesélte családjának a sikerét és azt, amit Mingyu hallott. Biztosra vette, hogy hamarosan meg fogja keresni valamilyen ügynökség. Mindenki boldog volt, mert látszott, hogy honnan hová fejlődött a jóhangú, de visszahúzódó kisfiú. Bár még a húszat sem töltötte be, máris majdnem profinak érezte magát. Ha ez így, ebben a formában túlzás is volt, az nyugodt szívvel állítható, hogy a középiskolai és egy egyetemi évéből kihozta a maximumot. Egyedi hangját fel lehetett ismerni, megtanulta használni és kontroll alatt tartani, értelmezni és előadni a dalokat. Úgy érezte, hogy nagyon jó úton jár, mert az éneklés és főleg a másoknak való éneklés rengeteg örömet okozott neki.
Imádta csinálni. Imádta a feszült csendet, amikor mikrofont vesz a kezébe, azt, hogy egy másik világba kerül éneklés közben, ahol csak a zene törvényszerűségei léteznek, azt, ahogyan a hangja betölti a teret, és az előadás utáni ujjongást, amely ugyan a meg nem engedett dolgok közé tartozott az egyetemi előadások során, de amelyek az ő esetében elkerülhetetlennek bizonyultak. A hétköznapokban továbbra is szeretett a háttérben maradni, de a színpadon éhezte a rá szegeződő szempárokat. Abból merítette az erőt ahhoz, hogy a saját határait ostromolja előadóművészként.
Talán ez vitte arra, hogy kicsit, de tényleg csak kicsit, foglalkozni kezdjen a tánccal is. Éppen csak annyira, hogy később, amikor Jimin felvetette egy közös, kétszemélyes produkció lehetőségét, csak úgy szórakoztató céllal, még arra is ráállt. Úgy gondolta, hogy valami fogalmának a táncról is kellene, hogy legyen, de legfőképpen szerette volna kipróbálni magát abban is. Taehyung, amikor tudomást szerzett róla, még az általános szomorúsága ellenére is úgy érezte, mintha egy lukulluszi lakomára kapott volna meghívást. Azzal pedig teljesen mértékben egyetértett, hogy szakmai szempontból egy ilyen tudás ütőkártya. Tiszta szívből támogatta hát szerelmét.
Ő maga azonban kezdte határozottan úgy érezni, hogy falak veszik körül. Végeláthatatlanul magas falak, ahonnan ő nem lát ki, és ahova mások nem látnak be. Hogy ezeket a falakat ő emelte, szisztematikus munkával, az fel sem merült bene. Egy másik Taehyung azonban ott állt Kookie mellett, és tolta felfelé minden erejével, mert tudta, hogy Kookie helye a csúcson van. Hogy szerelmét boldognak látja, elégedetté tette. Csak ez számított neki. Amikor Kookie lejött a színpadról, és az arca kipirosodott, a szemei csillogtak, megnyugvást érzett. Azt, hogy ez így van jól. És hogy nem szabad elrontania.
A téli szünetben sokszor eszébe jutott az If you, és azt gondolta róla, hogy Jungkook talán érez valamit abból, ami kettejük között előállt. Talán nem tudatosan, de mégiscsak ezt a dalt választotta a Falling helyett, ami vokális szempontból sokkal több lehetőséget kínált volna neki. Érzelmeket azzal is ki tudott volna fejezni, nem ez lehetett a kulcsmotívum a döntésben. És ha nem ez, akkor csak a szakítás fájdalma lehetett az, lehet, hogy szerelme át akart élni, tudni, hogy milyen. Jungkook sosem volt az elemző fajta, ő mindig érezte a dolgokat és aszerint cselekedett. És ha Taehyung ilyen szempontból vizsgálta a történéseket, a részletek szomorúan csodás módon összeálltak. Ismét nem lett jobb kedve attól, hogy meglátott összefüggéseket.
