Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Besötétedett mire ráfordultam a lakóépületek által szegélyezett útra. A szélesen elterülő bázison keresztülvágni ugyanis nem volt egy gyors hadművelet, de nem is sürgettem lépteimet, hogy aztán csak szobám félhomályába legyek begubózva egészen másnap hajnalig. Nagyon is kellett ez a másfél óra séta a szabad ég alatt. Interakciók nélkül.
Adrien nélkül.
Habár őt nehezebb volt kiverni a fejemből. Karjának melegségét még mindig éreztem bőröm felett, ahogy elhajolt mellettem. Láthatatlan mosolyát is láttam, amint átfut sármos arcán, miközben egy csepp verejték épp engedni készül a gravitációs erők vonzásának. Hangja sem hagyott nyugodni, ahogy erősödő visszhangként töltötte be hallókérgemet. Markáns, de ugyanakkor lágy szólamon, szinte simogatva lelkemet.
Nem bírtam elengedni gondolataimból mindezt a csekély fél órát, amit kettesben nyertem vele. Két kézzel markoltam minden pillanatát, nehogy egyetlen szekundum is elvesszen emlékeimben, hisz oly hirtelen szakadt félbe beszélgetésünk...
Ezer meg egy kérdésem lett volna még az után, hogy egy kisebb szeletet megosztott velem abból a gigantikus Adrien Svitlo tortából. De csak kóstolóra helyezte tányérra azt az íncsiklandó darabkát, mely inkább az étvágyat, mintsem a jóllakottság érzetét hozta el. Pedig még nyújtottam volna a tányért repetáér is, ha nem zárja be a cukrászda kapuit olyan hamar.
Ezért éhesen gyalogoltam a barakkunk sötétségbe burkolózó hosszú fala mentén. Persze a lehető legminimálisabb feltűnést keltve, mert az este hétre kötelező érvényű takarodó idejét már jócskán túlléptem, azonban ma úgy tűnt, nem egyedül...
Két alakot vettem ki a lámpaoszlopok árnyékban, akik körül két kis parázsló pont fel-le utazva füstcsíkokat eregetett, melyek aztán felfelé szállva illantak el az estére igencsak csípőssé vált levegőben. Nagyokat slukkolva cigarettájukba kezdték el szívni a káros nikotint, amint ők is észrevették, hogy társaságukra leltek. De csak amint közelebb értem lélegezhettek fel az őket ért szén-monoxid sokkból. Realizálva, hogy nem valami álmatlanságban szenvedő PTSD-s öreg tiszt járkál fel-s alá, hanem csupán fiatal társnőjükre akadt Teo "Gear" Garcia és Jackson "Lucky" Finley.
Gear mexikói menekült szülők gyermekeként kapott lehetőséget a zöld kártya megszerzésére a hadseregbe történő bevonulással. Ment is. Amint betöltötte a tizenhatot. Majd a légierő berántotta a kiváló orvosi szakvéleményekre hivatkozva. Tudták jól, hogy több van a félénk kis Teo mögött. Az USAF személyiségelemzője pedig ezúttal sem tévedett. Sasszemű és hajszál pontos pilótának bizonyult, aki a legnagyobb precízséggel vette célba akár rakétával, akár bombával a célpontjait. Képességei ellenére azonban megtartotta szerény mivoltát, mely valamelyest megmagyarázta, hogy miért is rekedt egy ilyen rossz arc társaságában, mint Lucky.
