Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
A tömeg lassacskán feloszlott. A sírás alábbhagyott. Az áttetsző könnycseppek arcomra száradtak, és rekedtség csitította torkomra az ordítást. Cole azonban nem mozdult mellőlem. Fél kézzel még mindig tartotta bennem a lelket, miközben fél füllel a hadnagyokat hallgatta, akik a folyosón merültek mélyebb diskurzusba az ügyemet illetően. Bizalmasan cserélve információt, olyan félmondatokkal, melyeket zömében egymást közt érthettek csak igazán, de azt azért ki lehetett venni, hogy Birdie-t várják vissza nagyon.
A percek fél órába szedődtek össze, amiből aztán egy teljes óra lett. Ezidő alatt pedig Hutch felesége és kisfia is csatlakozott hozzájuk, akik mintha könnyítettek volna a nehézkessé váló levegőn. Noel rendkívül izgága fiúcska volt, akit nem igazán lehetett egyhelyben tartani. A beszélgetést ezért hamarosan gyengéd dorgálások váltották fel, amibe Hattie is beszállt, hogy anyuka és apuka felváltva próbálkozzanak lekötni a gombahajú kissrác energiáit. Ami távolról sem hangzott sikeresnek. Noel oda-vissza szaladgált az ajtóm előtt, széttárt karjaival repülőset játszva, miközben hangosan brummogott szájával, ahogyan a hajtóművek zaját utánozta.
-Lemerném fogadni, hogy pilótának készül.-nézett el Cole a kisfiúra válla fellett, ahogy ügyes-bajosan felállt zsibbadástól érzéketlenné vált lábaira.
-Gondolod?-rándultak meg ajkaim keserédesen két szipogás közt, mire Cole előzékenyen nyújtott át egy zsebkendőt, hogy kifújhassam az orrom.
-Szerintem elég egyértelmű.-mosolyodott el az egyre élesebb kanyarokat futó ötévesre.-Hutch amúgy sem hagyná, hogy más hivatást válasszon.-biccentett fejével a hadnagy felé, aki büszkén követte tekintetével a körülötte köröző kisfiút, miközben egy cuppanós puszit nyomott kedvesének pufi arcára, aki a hadnagy oldalát melegen átölelve hajtotta fejét a mellkasára.
-Pedig...-tápászkodtam fel Cole mellé, hogy felmérhessem a szobámban uralkodó káoszt, majd nyugtázhassam magamban, hogy bizony, van még mit elpakolni a távozásig.-Ha tudná a kissrác, hogy egy pillanat alatt hogy kisemmizik itt az embert.-hajoltam le fáradtan szétdobált ruháimért, hogy összehajtogathassam őket, de Starsky meglátva a jelenetet, közbeszólt.
-Várj egy kicsit, Mabel!-intette le kezem ügyéből az egyenruhát, amit épp betuszakolni készültem terepmintás sporttáskámba.-Birdie már intézi...-tette karba kezeit bizakodva, amitől nem lettem nyugodtabb. Nem akartam, hogy a hadnagy összetűzésbe kerüljön bárkivel is az ügyem kapcsán, kiváltképp nem a századossal, aki egyértelmű és határozott jelét adta, hogy nem kíván többé a bázison látni.
-Nem olyan gyors ez a kifelé menet amúgy sem, mint amilyen gyorsan nekilendültél.-pillantott karórájára Hutch, majd kérdően Starsky-ra, hogy találkozhasson tekintetük, de barátja erre csak gondterhelten dünnyögött egyet. Ezt követően hosszú percek teltek még hasonló feszült pillantásokkal a két férfi között, mire nyílt a bejárati ajtó. A hadnagyok izgatottan kapták fel rá fejüket, Noel pedig teljes gőzzel indult meg a folyosó végének, ahol a sebtében betoppanó Birdie lábszárának üközött. Elesett, de már pattant is fel vidáman, zsebes nadrágján gyorsan porolva egyet, mielőtt a hadnagy felsegíthette volna.
