Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Egy feltétellel mentem ebbe bele, Mabel!-dühöngött elfojtott hangon.-Egyetlen egy feltétellel!-simította hátra szemeibe omló haját.
-Tudom...-suttogtam halkan, miközben térdeimet mellkasomhoz húztam.-Tudom, és hidd el, hogy én sem így terveztem.-sütöttem le szemeimet bűnbánóan.-Ha csak irányíthatnám azt, amit érzek...
-Igazán megpróbálhatnád!-nyúlt fekete garbójáért, hogy visszavehesse azt nadrágja felé.-Most az egyszer, igazán!-rivallt rám.
-Tessék?-húztam össze magam a masszív izomtömeg látványára, mely elhatalmasodott felettem, ahogyan Adrien a közelembe ért.
-Mégis, mit vársz tőlem?-rángatta le hasizmain a finom anyagot.-Ha azt hiszed, hogy ezek után a szerelmes hőst fogom játszani, akkor nagyon nagyot tévedsz!-lépett el tőlem feldúltan.
-Nem is...-motyogtam orrom alatt.-Nem is reméltem, hogy valaha is az leszel.
-Én háborúba megyek! És te jössz itt nekem egy szerelmi vallomással, amikor már majdnem...-csapott rá az asztalra.-Véget vethettem volna ennek az egész gyötrelemnek, amit életnek neveznek!-ütötte le asztali lámpáját olyan erővel, hogy az ripityára tört a kemény fapadlón, melyre hirtelen arcom elé kapva kezeimet sikoltottam fel, ahogy a porcelán darabkák lábaim alá repültek szerte szét.
A lámpával együtt pedig szívem is kismilliónyi darabkára tört.
Az a porcelán baba, akivel még pár perccel ezelőtt jót eljátszadozott, hirtelen már nem is volt olyan nagyon kedvére való, ezért megragadta és földhöz vágta azt, elpusztítva így kedvenc játékszerét egy szempillantás alatt.
Sötétség és csend ereszkedett a helyiségre, miután az utolsó szilánk is megtalált helyét távol a többitől. A feketeségbe burkolózva azonban keserves sírás hangjai törtek elő belőlem, ahogy kétségbeesetten kerestem magam körül ruháimat, hogy minél hamarabb szabadulhassak ebből a tébolyból. De már csak arra is összerezzentem, amikor bakancsának nehéz talpai roppantottak még a padlón heverő darabkákon, mikor megindult felkapcsolni azt a régi csillárt, mely most bánatosan lógott alá a mennyezetnek.
Egy halk kattanás hallatszott, és ismét fényár töltötte be a szobát, ezúttal valamivel erőteljesebb és hidegebb fényű, mint amilyet a kis asztali lámpa egykor árasztott. Én viszont már kaptam is a karnyújtásnyira lévő ruháimért, ahogy ő fel-alá kezdett járkálni előttem, tovább tiporva azokon a porcelán darabokon, melyek fájdalmasan reccsentek súlya alatt, s amikor már cipőfűzőmet hurkoltam bakancsom felett, megállt. Egy lopott pillantással észrevéve azt a vékony vágást alkaromon, melyet az éles darabkák egyike hagyott hátra, ahogyan röptében felsértette bőröm, s mely sebből a vér is kiserkent.
Arca megkeményedett sérülésem láttán, de most nem térdelt le elém, hogy előhúzza azt a piciny balzsamos tégelyt. Elfordult, mire én felálltam a kanapéról. Megfeszítve karizmait két kézzel asztalának támaszkodott, mint aki látni sem bír. Így hallgatta szaggatott légvételeimet a sírás alatt, mire körmeivel is belemart a megmunkált ébenfába.
