Ne szállj fel, Angyalom!

Másnap

Korán volt másnap, így a próbaidős fiúk nagy sajnálatára éjfél előtt leléptem a csütörtök esti kártyapartiról, melyet a közlegények épületének leghátsó sarkában, néhány meleg fényű lámpa alatt rendeztünk be. Harsány nevetések és mormolt szitkozódások kísérték végig az estét hol nyerésre, hol vesztésre állók oldalán. A légkör pedig már-már családias hangulatokat öltött, amikor is megkezdődtek az igazi történet mesélések a sutyiban előkerülő jófajta amerikai whiskey kitöltögetésére. Megeredt a nyelve bajtársaimnak, de úgy, hogy a szavak nem csak folytak, hanem fröcsögve törtek elő legmélyebb emlékeikből. Többnyire az otthoniak, jobb híján a kiküldetések és egy-két kőszívű ex-parancsnokunk kifigurázva került terítékre a sztorizgatások oltárán. A csapat, melynek tagjai már legalább hétfő óta a Green Ridge-i vadászgéppilóta század  berkeiben tengették napjaikat, összecsiszolódni látszott.

Én is beszélni kezdtem az első korty után. Lehet túlzottan is sokat, mert a második kör végére már kezdtem érezni az alkohol zsibbasztó hatását lábaimban, és olyankor egy valami biztos. Mabel Shelley csak amolyan csajosan csacsogva csivitel. De tudtam, ha a harmadik körben is részt kell vegyek, én holnap nem hogy az eligazításon, de lehet hogy az elkövetkező hetekben sem kell már tisztelegjek Lincoln ezredes köpcös kis figurája előtt. Végül marasztaló könyörgések közepette álltam fel parányi asztalunktól, hogy botorkálva ugyan, de eltaláljak szobámig. Csupán pár lépés. Mégis volt aki utánam kiáltott segítségét felajánlva, kezem pedig egy mozdulattal intette le a nagylelkű felajánlásokat. Nem voltam részeg, csak egy kicsit spicces, így nem kértem senki lovagias segítségéből. Elvégre is egy erős független huszonhárom éves nő vagyok. Legalábbis, szerettem volna azt hinni.

Elérve végre ajtómat, belépve nekidőltem, hogy az hatalmas csattanással csapódjon be hátam mögött. Lehunytam szemeimet, amíg lassan leereszkedtem a padlóra, még mindig az ajtónak nyomva hátizmaimat. A sötét szobában áporodott szag terjengett, a por pedig az ablakon beszűrődő hold fényében kavargott orrom előtt, melyet a becsapódó ajtó heves szele verhetett fel. Az a por, ami nagy nehezen leszállt az anno 2000'-ben betuszkolt pár bútordarab lakkal átkent fafelületeire. Ugyanis nem a szokványos vas ágyas szobát kaptam a kiosztáson, mint a többiek. Nem akartak külön rakni tőlük, hogy aztán a kitaszítottak életét éljem a bázis egy tök másik oldalán, egy olyan barakkban ami feltehetően csak az enyém lehetett volna. Megoldásként inkább egy még át nem alakított szoba ultragyors renoválásával huzakodtak elő a közlegénységnek szánt szárnyban, így egymagam saját kis privátfészkében ugyan, de a közösség részeként léteztem.

Csend honolt a félhomályban, bár a kintről beszűrődő hangos kacajok nem tették teljessé az élményt. Mondjuk a gondolataim sem, melyek úgy zúgtak a fejemben az aznap történtek miatt, hogy jobbnak láttam eljönni, mintsem elrontani a hangulatot. A halántékom szinte sajgott az órákon át tartó agyaláson. Az eligazításon járt az eszem. A pimasz két hadnagyon. Birdie-n. Az ismeretlen századoson.
A holnapon.

Reggel azonban mintha ólom súly nehezedett volna testemre és tartott volna vissza attól, hogy végre valahára kikászálódjak az ágyból. A kinti hangszórókból ébresztőt fújtak, mely pontosan hajnal 4:45-öt jelzett, nekem viszont sem kedvem, sem erőm nem volt elhagyni meleg kis vackomat. Lelkem melegség után vágyakozott, agyam pedig tudva tudván, hogy mi is szívem leghűbb vágya, visszatartott arra a jóleső öt perces szundira, melyből hirtelen egy teljes óra lett. Csupán az ajtó felől hallatszódó egyre türelmetlenebbé váló hangos kopogás tudott felverni édes álmaimból, amitől szemhéjaim egy csapásra kipattantak, pupilláimba pedig élesen belevágott az őszi vakító fényesség.