Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem találtam a helyemet. Nem találtam önmagamat. Úgy éreztem, hogy mindenkit elveszítek, hogy mindenki magamra hagy.
Apu, Adrien, és most Cole is.
Nehezen engedtem el, de ő is vagy százszor veselkedett neki az elköszönésnek, mire ténylegesen megindult volna a táskáival. Magával víve egy picike darabot lelkemből azzal az utolsó öleléssel, amivel jól megnyomorgatott. Még egy lazát Henry felé is intett a küszöbről, aki karba tett kezekkel, lábát rázogatva igyekezte lenyugtatni magát. Ujjai megemelkedtek a felkarját takaró szürke pulóveréről, mintegy visszaintésként, de Cole addigra már ajtón kívül volt.
Henry egy mély sóhajjal simította vissza ujjait a pamutra, majd lehajtotta fejét. Kiszáradt ajkait tépkedve csóvált egyet rajta, hogy aztán bontva karjait mellkasa előtt, nyúlhasson értem. Közel húzva magához paskolta meg vállamat, mintegy biztatva, nyugtatva, hogy még viszontlátjuk. Viszont kell, hogy lássuk.
- Elmondta? - kérdezte elfojtott hangon, miután lekapcsolt az ajtó feletti mozgásérzékelős lámpa.
- Minden vágyálmával együtt. - karoltam át hátát, halvány mosollyal arcomon idézve fel azokat a késő estig tartó beszélgetéseinket, amikor Cole még csak áradozott Henry-ről. Azokról a markolható szőke tincsekről, azokról a harapható rózsaszín ajkakról. De még mielőtt átadhattam volna magam a Cole-os beszélgetéseink emlékeinek, a számról legördülő "vágyálom" szócska utánam nyúlt, megragadott, és kíméletlenül tépte le azt a halovány mosolyt is rólam.
"A mi vágyálmunk a valóságban." Mondta Adrien. Másnap éjjel, az első együtt töltött után, amikor ablakomon kopogtatott és ugrott be hozzám.
Szavai és érintései egyszerűen nem hagytak nyugodni. Se akkor, se most.
Az a finom fás illata még mindig körüllengte testemet, ahogy ajkaimról sem töröltem még le hajnali csókjait. A nyála ott száradt a mellbimbóimon, élvezetének nyomai puncimon. A szavai, az érintései, a DNS-e. Mind ott voltak. Körülöttem. Rajtam. Bennem. Várva arra, hogy elfelejtsem őket, hogy eltűntessem őket.
De az igazság az volt, hogy egyiket sem akartam.
Sem elfelejteni, sem eltűntetni, és ehhez már Cole sem tudott mit hozzáfűzni vigasztalás gyanánt, amikor kiöntöttem neki a lelkemet. Azt leszámítva persze, hogy kiborult. Először is azon, hogy miért nem tudott arról, hogy Adrien és én... Szóval, mi... Másodszor pedig, hogy mekkora egy faszfejnek kell ahhoz lenni, hogy se szó, se beszéd repüljön át Ukrajnába. A faszfejezése ezúttal azonban nem sokat segített. Elmondtam ugyan mindent, hogy hogyan kezdődött, alakult, végződött. Az első meleg zuhanytól a lancasteri ház kulcsáig, amiknek már csak hangot adva is egy bizonyos fajta megkönnyebbülést hozott.
De a legújabb, legnyomasztóbb felfedezésemet továbbra is meg akartam tartani magamnak.
Hogy Adrien valójában egy volt orosz elnökjelölt és a jelenlegi vezérkari főnök édesfia. Aki tizenhat éves korától kezdve repül, aki tizennyolc éves korától az "Elit" tagja, aki huszonnégy éves korára három légi missziót is sikerre vezetett, aki huszonöt évesen már hadügyminiszteri szerepkört kellett, hogy betöltsön az édesapja visszalépése miatt.
