Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Fel-alá járkáltam a társalgó miniatűr konyhájában, mire elhatároztam, hogy főzök egy teát. Adrien szavai ugyanis nem hagytak nyugodni. Az ahogyan elvesztette az édesanyját, és az, ahogyan közölte mindezt azon a hűvös érzéketlen hangszínen, amilyenen a legtöbbször kommunikálta le a dolgait, sokkolóan hatott. A tragédia személyiségének egészére kihatva temette el benne az emberi lét empátiáját, kővé dermesztve azt a hevesen dobogó szívet mellkasában. Elhatárolta magát. Áttörhetetlen falakat húzott magaköré, melyen keresztül nem volt se ki, se bejárása idegennek, de még saját magának sem. A vára közepén létezett, egy olyan fotóval mely arra emlékeztette, hogy miért is ne hagyja el soha azokat az oltalmat adó falakat. S én kezdtem megérteni... Miért repült mindig olyan szokatlanul magasra minden egyes gyakorlat alkalmával, tesztelve nem csak saját, de vadászgépének is véges limitjeit.
Szabadulni akart.
Az érzelmektől, melyeket sosem tudott igazán a falon kívül hagyni, s melyek ezáltal könyörtelenül marcangolták lelkét, melyről eddig nem is sejtettem, hogy mennyire romokban hever. A közönyösségében ugyanis, el volt rejtve minden. Elárulta őt. Hogy a mai napig gyászol, hogy a mai napig hibáztatja az édesapját a történtekért.
Dühös volt.
Forrongott a felszín alatt, mint egy kitörni készülő vulkán, amelyről nem lehetett tudni, mikor készül igazán a felszínre törni mindent elsöprő erejével. S én nem hibáztattam. Nem lehetett. Habár elítéltem azért, ahogyan vádaskodott a még egyetlen, életben levő szülője felett. Mert én... Mert én mit meg nem tudtam volna adni, csupán egyetlenért is...
Kattant a vízforraló.
Hagytam, hogy lekapcsoljon magától, pedig nem volt szokásom ezt megvárni. Megfoghatatlanul sütött a bögre a forrásban lévő víztől, és az átmelegedett kerámiában még a visszahűtés is egy örökkévalóságnak tűnt. De most valahogy nem érdekelt, hogy az első kortyok nyelvperzselően fognak égetni. Valamit kerestem. Valami érzést abban az érzéketlenségben.
-Forráz egyet nekem is, plíz!-dobott meg Cole két erdei gyümölcsös tea filterrel.-Addig én szerválok egy jobb laptopot,-kacsintott.-Videó hívásunk lesz!
-Hogy?-ocsúdtam fel gondolataimból.-Kivel?
-Tíz perc múlva nálam.-indult is meg nagy sietve.-És csak méz, semmi cukor!-fordult vissza egy röpke pillanat erejéig, majd elviharzott a folyosó irányába, egy-két ajtót játékosan megkocogtatva ujjaival.
***
-Cole?-löktem be ajtaját térdemmel, hogy beegyensúlyozhassak a csurig töltött gőzölgő teákkal, mire ő gyorsan felugorva szabadított meg tőlük. Lehelyezte az asztalára, majd visszahuppant az ágyra, ölébe kapva egy jóval modernebb laptopot, mint az enyém, hogy aztán sietősen gépeljen annak led fénnyel kivilágított billentyűzetén.
