Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A győzelmet egy teljes éjszakán át engedte ünnepeltetni a tisztikar, melyre még az elbocsátott pilóták is maradhattak. Így a csapat teljes egésze megélhette a nagy küzdelmek árán összeszenvedett, addig páratlan sikert, melyhez csupán egyetlen egy illető nem gratulált.
A felülbírálati kérelem feltételének teljesítésével ugyanis egy olyan, sokak által legyőzhetetlennek vélt pilóta szenvedett vereséget, aki ezzel presztízsvesztetté vált, és aki ezért nem kívánt osztozni a siker legapróbb örömében sem.
Az üröm az örömben azonban másnap számomra is elérkezett.
Edmund tábornagy hivatalosan is magához hivatott másnap délelőtt tízre, ami viszont nem kecsegtetett túl sok jóval. A szigorúan tiltott közeli áthúzás, a törött ablaküvegek, és a bejelentés nélküli csatornaváltás miatt is sanszos volt, hogy elő leszek véve. Bár már az is kész csoda volt, hogy mindezek ellenére sem vágott ki innen, feltétel teljesítése ide-vagy oda.
A "Gen. Edmund Rae Montgomery"nevére fémjelzett irodához érve kopogtatásra emeltem kezem, de mielőtt még bütykeimet hozzáérinthettem volna az ajtó lapjához, az hangosan nyikordulva nyílt el az ajtófélfától. Bekukucskáltam, melyre az idős afroamerikai tábornagy egy kézlendítéssel intett be.
Hatalmas diófa asztala mögött ült ez a még korosan is tekintélyt parancsoló fekete férfi, talpig egyenruhában, melyen mindenféle érdemkereszt csillant meg a mennyezeti lámpa fényében, ahogyan meg-megállva valaminek a könyvelésében, időről-időre keze ügyébe vett egy másik lapot.
Nem szólt. Egyelőre nem.
De én sem siettem sehová, így türelmesen vártam, mondhatni felkészültem az elszámoltatásra. A percek azonban csak úgy rohantak mellettünk, és párszor már azon kaptam magam, hogy a tábornagy mögött büszkén magasodó, hatalmas amerikai zászló csillagait számolgatom.
- Tudja esetleg, mikor érkezik a százados? - dörmögte orra alatt, megtörve így a csendet, amint karórájára pillantott a könyvelés egy rövidke szünetében.
- A százados? Uram? - húztam ki magam, kissé értetlenül megvonva szemöldökeimet a kérdésre, de csak egy unott pillantását kaptam el azoknak az étcsokoládé barna szemeknek. - Nem tudom mikor érkezik. Érkezik? - kérdeztem vissza valamivel feszültebben.
- Türelmetlenül várom, ami azt illeti. - rendezgette lapjait a tábornagy, majd mikor már minden papír a helyére került, felnézett rám. Meglepően fiatalos arcára alig vésődtek fel a megpróbáltatások ráncai, pedig jócskán a hetvenes éveinek közepét taposta. Mély, szinte már feketébe hajló sötétbarna szemei viszont szúrósan figyeltek dús szemöldöke alól, el-el pillantva rólam az iroda ajtaja felé.
Ismét feszült csend vett körül minket, ahogy a percek lassulva kezdtek el kúszni mellettünk.
Adrien azonban nem jött. Legalábbis tízre biztosan nem. Edmund tábornagy órája 10:11-et mutatott.
