Adrien "Captain" Svitlo.
A név, mely határozottan illett határozott viselőjére, és mely oly hangzatosan csengett gondolataimban, hogy önkényesen kedvem lett volna inkább az Adrient használni századosi rangja helyett.
De tudtam, ez a név nem létezik...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
A nappalok szép lassan rövidülni kezdtek, ahogy a nyárias meleg őszi csípősségbe fordult. A sárguló levelek egyre szárazabban zizegtek, mielőtt aláhullottak volna, aranyló avarréteget formálva a hűvös talajon, mely még a Nap horizont alá bukása után is bevilágította a teret. Meg-meg csillanva az utolsó fénysugarakban, melytől a bázis komor sötétségbe forduló hangulata is felragyogott. Majd mikor az égen tündöklő csillagok váltották a korán érkező szürkületi szemcsésséget, a sárgás falevelek is betakaróztak a didergető feketeséggel. Óraállítás volt. A világítások üzemidejét pedig még nem igazították az egy órával későbbi óramutatókhoz, így már este hétkor teljes vakságban tapogatózhatott az, aki megint csak tilosban járva maradt kint, (mint én).
De Adrient kerestem.
Még három teljes nap maradt vissza a hétből, mire megtudhatjuk ki az az öt, akit tovább rugdosna magával a következő hétre, de eredményeimmel irodája előtt ácsorogva csak zárt ajtókba ütköztem. A tiszti épület mellett elhaladva szobájából sem lettem figyelmes kiszűrődő fényekre, és már csak egyetlen egy hely volt, ahol rátalálhattam. Feltéve, ha egyáltalán a bázison tartózkodott. A hangárokhoz érve már célzottan a D felé vettem az irányt, habár lámpa odabent sem volt felkapcsolva, és ahogy közeledtem egyre inkább meghiúsulni látszott, hogy beszélhetek vele. A visszaérkezésünk óta ugyanis nem beszéltünk egymással. Türelmet kért, és én távolságot adtam.
De rettentően hiányzott.
Úgyhogy túlzottan sok türelem és tér nem származott részemről ezen a ponton. Beszélni akartam vele. Látni akartam őt. Azt akartam, hogy közel legyen, hogy velem legyen, még akkor is, ha ő nyilvánvalóan nem akarta mindezt. S mely távolságtartásról eleinte azt hittem, jól fogom viselni. Amúgy sem volt baj egy kis "szünet" a ránk sikló egyre gyanakvóbb pillantásokra tekintettel, de a mellkasomban tátongó űr a harmadik napra meglehetősen feszíteni kezdett belülről. Az üresség kiállhatatlanná nőtt, s mára már minduntalan betölteni igyekeztem. Vele.
De eddig nem jártam sikerrel.
Túlságosan távolra került ahhoz, hogy csak úgy megtaláljam, hogy csak úgy vele lehessek, mint az ezt megelőző napokban, amikor az övé voltam, és ő az enyém lehetett. A hirtelen jött távolságra pedig nem bírtam csak úgy legyinteni. Olyannyira függtem tőle, hogy puszta jelenléte már döntéseim és cselekedeteim mivoltát is alakította, átvéve ezzel önazonosságom felett az irányítást. Megtettem, amit kért, és úgy ahogyan kérte, akkor is ha az szembe ment saját akaratommal, mely akaratosságom igencsak letűnő félben volt. Az az akaratosság, ami miatt voltam aki voltam, és ami nélkül a régi önmagam is csak keservesen kereste kitörési lehetőségeit az új személyiségem felszíne alatt.
Végül elértem a hangárt, ahová gépét nem teljesen tolták be aznap. Orra és szárnyai valamelyest kiértek a szabad ég alá, ami miatt a pilótafülkéje alatt díszelgő név most mintha valamivel nagyobb kontraszttal ütött volna el vakító fehérségével a váz feketeségétől. A monstrum szinte hívogatott, hogy menjek közelebb, és mikor kellő távolságba értem, mintha valami megcsillant volna a gépszárnyon. Nem tudtam kivenni a halványan pislákoló csillagok világánál, melyek előtt el-el kúszott egy-egy összefüggő felhőréteg, de akaratosságommal ellentétben kíváncsiságom még mindig arany korát élte. Így egy gyors körülpillantást követően már lépdeltem is fel a pilótafülkéhez, hogy felkukkanthassak a szárnyra, amin nagy meglepetésemre Adrien feküdt.
