Just us? [Taegi ff]

23.rész

- Szóval mi történt? - Kérdezte feszülten Jin. A fejét ide-oda kapkodta, rám és az útra nézve.

Egy ideig nem válaszoltam. A lábammal a kocsi alján doboltam, kezeimet pedig tördeltem. Néha hol az ajkamat, hol pedig a körmeimet harabdáltam. A levegőt gyorsan vettem, de igyekeztem mélyeket lélegezni. Egy pár könnycsepp kicsordult a szememből, de letöröltem mindet. Még sosem féltem így. Meg is ijedtem ettől az érzéstől. De jobban féltem attól, hogy mi lesz Yoo-val. Alig vártam, hogy oda érjünk, ezért sokszor mondtam Jinnek, hogy gyorsítson. Nem mintha meggyógyulna, vagy túlélné ha hamarabb érnénk oda, vagy ilyesmi. De minél előbb ott akartam lenni.

- Taehyung! Lélegezz! Nyugi! - Mondta, közben egyik kezét a vállamra tette, és megsimogatta. - Mi történt? Miért kell a kórházba menni?

- Y-Yoongi. - Kezdtem, de a hangom elcsuklott, amint kiejtettem a nevét. - Balesete volt. - Mondtam.

Nem mondott semmit. Befordultunk a kórházhoz, és leparkoltunk. Jin még le se állította a motort, viszont én ki téptem a kocsi ajtaját, és kirohantam rajta. Be se csuktam az ajtót, de nem érdekelt. Berohantam az épületbe. Nem tudtam, merre menjek, így megtorpantam. Szétnéztem, hátha meglátom Jeonggukot, vagy Yoo anyját.

- Taehyung! - Hallottam meg Jeongguk hangját. Jimin is ott volt mellette. Jin is megjelent, majd együtt mentünk feléjük.

- Mi történt? Hol van? Jól van? - Bombáztam a kérdésekkel. A szemei vörösek voltak, arcán pedig folytak le a könnyek, amiket nem győzött letörölni. Akármennyire is jóba lettünk az elmúlt pár napban, most ez nem igazán hatott meg. - Válaszolj! - Ordítottam rá mérgesen. Kicsit össze rezzent. Ezt látva, bűntudatom lett. Nem akartam ráordítani. Sem megijeszteni. Nem tudom mi ütött belém. Jimin kicsit mérgesen, de egyben szomorúan nézett rám. - Bocsi. Nem akartam kiabálni veled.

- Semmi baj. - Mondta szipogva. - Ha jól tudom épp dolgozott, mikor történt a baleset. - Ecsetelte, közben elindultunk. Az anyja egy széken ült, és sírt. - Ott van bent. - Mutatott az előttünk lévő ajtóra. - Már egy ideje. Még nem tudunk semmit.

Szomorúan ültünk le az anyja mellé. Jeongguk őt ölelgette. Jimin pedig őt és engem simogatott. Jin pedig engem. Megint elkezdtem a lábammal dobolni, közben lenéztem rá. Ekkor vettem észre, hogy felemás cipőt vettem fel. Az egyik a bakancsom, a másik pedig a sportcipőm. Mind a kettő fűzős volt, de a fűző csak lógott magának. Elhúztam a szám, majd bekötöttem. Nem lett sokkal jobb látvány.

Nem néztem az időt, de olyan egy, másfél óra múlva kijöttek az orvosok a szobából. Felpattantuk, és vártuk, hogy mondja az orvos a fejleményeket.

Túlélte.

Nagy kő esett le a szívemről, ami hihetetlenül szorított. Mintha egy nagy súlyt hejeztek volna a mellkasomra. De szerencsére már lekerült, és nem kell attól félnem, hogy baja esik. Yoot áthejezték egy másik szobába, mi pedig követtük őket.

- Bemehetnek hozzá. - Mondta az orvos, mi meg rögtön bementünk.

Yoo az ágyon feküdt eszméletlenül. A jobb kezére egy rögzítőt tettek, mivel eltört a válla. Az arcán és karján volt pár kisebb seb és horzsolás. Olyan békésen aludt, mintha semmi sem történt volna.

Odahúztunk három széket az ágyhoz, majd leültünk rá. Jin és Jimin a kanapára ültek, ami távolabb volt. Yoongi anyja könnyes szemekkel megsimogatta az arcát, Jeongguk pedig lehajtotta a fejét Yoo hasára, és úgy nézett fel rá. Én megfogtam a kezét, megszorítva egy kicsit. Rendbe fog jönni. Ez megnyugtatott. Még aludt, de egy válltörésen és kisebb horzsolásokon kívül nem volt semmi baja.