Hidden World {Befejezett}

harminckettő

Ha eddig azt mondtam, hogy pánikolok ez már valami teljesen más. Mostmár

rettegek.

Mind a kilencen a hatalmas aula egyik szélén álltunk, ami pont a két folyosó között

volt. De esélyünk sem lett volna a menekülésre még ha közelebb is van bármelyik

kijárat. Elõttünk állt vagy húsz- harminc vámpír. Bevallom többre számítottam, de

éppen elég ennyi is. Michaelt sehol sem láttam. Hiába kerestem az arcát a

tömegben. Volt bennük valami, amibõl tudtam, hogy nem fognak támadni. Még nem.

Várnak valamire, de mire?

És akkor, mint valami válaszként a kérdésemre, Michael Anderson sétált ki az egyik

ajtó mögül személyesen.

Azt az ajtót még nem próbálták kinyitni Tomék. De nem messze volt.

- Lám én meg már azt hittem nem jössz! – a szavait egyenesen hozzám intézte,

mit sem törõdve a többiekkel. Elég jól szórakozott. Meg sem bírtam szólalni. Minden a

torkomra fagyott.

Odaállt a többi vámpírhoz velünk szemben, így is volt közöttünk vagy tíz méter, de

nekem ez nagyon kevésnek bizonyult. Egy vámpírtól sem rázott még így ki a hideg.

Egytõl sem! Na jó talán a baleset. De nem valahogy az is más volt.

- Tudod nem így gondoltam a találkozót a fiam barátnõjével, de szerintem már

szép múltunk van együtt ahhoz, hogy ne kelljen bemutatkoznunk. Úgy érzem

ismerjük egymást. – mondta. De senki sem szólt semmit. Nem is vártam el, hogy

bármelyikük is válaszoljon. De úgy érzem mondanom kell valamit. Nem tûnhetek

ennyire berezeltnek. Mégha tudom is, hogy innen egyikünk sem jut ki élve elég nagy

valószínûséggel.

- Tudja szerintem maga semmilyen találkozót sem gondolt a saját fiával. És

szerintem nem tud rólam eleget, hogy ismerjen. – a légkör nehéz volt. Minden egyes

szó, amit kimondunk nehéz volt. Fogalmam sincs mennyi ideje vagyunk itt, de ha már

úgy is meghalok, legalább tegyem meg úgy, hogy nem féltem. Nem féltem annyira

- Valóban így gondolod? – tette fel a költõi kérdést. – És te te mit tudsz rólam?

- Épp eleget ahhoz, hogy tudjam, hogy rossz. Rossz, amit csinál, mond. És, hogy

magán kívül senki sem érdekli.

- Ez aljas rágalom. Minden vámpír rossz, még ha te nem is gondolod így, mert eléggé

elfogult vagy. Ha tényleg így volna és nem érdekelne senki magamon kívül, a fiam

már rég halottabb lenne, mint eddig. Mégis azt mondtam neki, hogy ha menni akar

menjen. Nem fogok utána küldeni senkit és én sem megyek majd utána, de ahhoz

elõször ki kell innen jutnia.

- Hát ez mennyire megható. Mostmár tényleg kiérdemli az év apukája címet.

Gratulálok. – mondtam. Kezdek ideges lenni. De mért? A félelmembõl lassan düh

lesz.

- Oh tényleg ez a véleményed? Végre van valami, amiben egyezünk, habár te nem