Hidden World {Befejezett}

nyolc

- Egy tetkó. Mit keres egy tetkó a jobb csuklómon?- kérdeztem teljesen döbbenten felugorva a helyemről. Nem törődve azzal ki hall és ki nem. Be kell valljam, nem egy csúnya darab. Egy repülő kolibrit ábrázol, vagyis, hát csak annak a körvonalát. Ilyet sem láttam még. De egy korona is volt a fején. De akkor is! Hogyan került oda? Benyálaztam az ujjam, hogy hátha le tudom dörzsölni... de persze nem. Ez rendes tetkó. A fene. Hogy nem vettem észre? Josh már nem tűnt olyan meglepettnek. Valahogy olyan volt, mintha tudná a kérdéseimre a választ. Bár eddig tapasztalataim alapján mindig tudja, csak nem mondja, mert majd meg tudom... Ez most is így lett.

- Hát én nem tudom, de szép. Egyedi... - csak ennyit mondott. Csalódott voltam. De kisebb gondom is nagyobb most ennél.

- Egyedi? Még csak nem is tudtam róla, Josh! Nem tudom, mit keres itt! - inkább nem meséltem el neki a tesi órai élményemet ezzel kapcsolatban. Aminek nincs sok értelme. Csak úgy nem varázsolódhatott oda. Olyan nincs. Ó, bár itt lenne az a Josh, aki az álmaimban létezik. Ő tudná mi ez. Abban nem vagyok biztos, hogy válaszolna is... ez is egy olyan dolog, amiben kísértetiesen hasonlítanak. De csak hasonlítanak, Sel! Ez nem ő! Fogd már fel!

- Szerintem ne pattogj rajta. Odakerült valahogy. Ez van. Nagyon menő egyébként. Semmi gond sincs. - ó, de még mennyire van. Nem szeretem a kételyeket, de amióta idejött csak azokba botlok. Ez az egy nap hosszabbnak tűnik, mint egy évem.

- Ne pattogjak? - már üvöltöttem. - Ne pattogjak? Csak ennyit tudsz mondani? Ne pattogjak? - hirtelen felkapott, és elkezdett lecipelni a lelátóról. Máskor örültem is volna a közelségének, de ez most nem az a pillanat volt. De bárhogy is próbálkoztam nem sikerült kitörnöm a szorításából. Erős. Nagyon erős. Hátra vitt a parkolóba. Senki sem volt ott. Mindenki a meccset nézte, aminek nem sokára vége lesz.

- Mi mást mondanék? Szerinted nekem tudnom kéne, miért van a csuklódon egy tetoválás?- Már ő is kiabált - Túl sokat vársz tőlem Sel! Nem vagyok varázsló. Nem vagyok olyan, mint amilyennek képzelsz. Nagyon nem... - a végére szinte már kétségbeesett volt a hangja. Nagyon megijesztett. A haragom hirtelen elszállt. Értetlenség és valami más váltotta fel. Valami más, amit nem egészen tudok megnevezni. Csak érzem. Hirtelen a hangja rángatott ki a gondolkodásból. Azt hittem befejezte a mondatot, de a végére még hozzá tette: - Nagyon nem... az vagyok, akinek hiszel. - a hangja elcsuklott. Kinek hinném? Vajon ez mit jelent? Én az álmaimban lévő férfihoz hasonlítottam korábban, de letettem róla. De ezt amúgy sem tudhatta. Akkor meg mi ez az egész? Istenem, ez annyira fárasztó. Én meg még azon voltam fenn akadva, hogy milyen unalmas az életem, ami jó is volt úgy! Most egy nap alatt lett egy IGAZI srác, aki tetszik. Ez elég fura, ahhoz képest, hogy mindig is az álombeli srác volt, aki tetszett. Sose engedtem utat másnak. Bár az is fura, hogy most ez a „más" valójában ugyanúgy néz ki, mint az álombeli.

- Hagyjuk. - válaszoltam végül. Josh reakciója meglepett. Döbbent volt.

- Mi?

- Hagyjuk. Ez csak egy tetkó. Végül is nem fontos. Sajnálom, ha rosszul érezted magad a reakcióim miatt. - ezzel sarkon fordultam, hogy elmenjek, de elkapta a kezemet finoman. Én vissza se fordultam.

- Nem. Hagyjuk. Én nem akarok veszekedni. Most elmegyek. Túl sok dolog történt ma. Jó éjt!

A távolból még hallottam, ahogy halkan azt suttogja, hogy sajnálom. Nem tudom, hogy hallhattam. De mindegy. Nem ez volt a legnagyobb problémám. Furcsa, de nem az foglalkoztatott, hogy mi van a tetkóval. Már nem is érdekelt. Josh viszont annál inkább. Hazafele sétálva lassabban telt az idő, mint valaha. Olyan volt, mintha követne valaki. De mikor körbenéztem nem láttam senkit. Beléptem a házba. Egyből a szobámba indultam. Pihenésre. Gondolkodásra. Gyors bebújtam a pizsamámba és az ágyamba. Vajon Josh mitől tört ki ennyire? Én váltottam ki belőle? De hát teljesen normális volt a reakcióm a tetkós dologra. Valami más is lehetett a háttérben. De mi? Mitől gondolja azt, hogy félre ismertem? Áh, ez a sok kérdés. Meg kéne próbálnom aludni. Persze az aludni kifejezés alatt álmodni mentem. Tipikus. Most, hogy is maradhatna ki. Azon meg már meg sem lepődök, hogy egy báli ruha van rajtam. Hosszú, tengerkék színű, pánt nélküli. Valójában nagyon bejön. Egy kertben voltam, éjszaka, a csöndben csak a tücskök ciripelése hallatszott. Gyönyörű virágok mindenfele, egy kis szökőkút a kövezett kör közepén. Ez az álom nem is olyan rossz. Ahogy nézem, egyedül vagyok, talán pont ezt akarja a tudatalattim. De mért is tenné azt? Már nyolc éve nem volt egy rendes álmom se... ahogy megfordultam a pad fele, láttam, hogy most sem lesz. George Altmann állt előttem. Akarom mondani csak simán George. Mert én így is hívhatom. Ő törte meg a csendet: