Hidden World {Befejezett}

tizenhat

Akik csapdába ejtettek nyolcan voltak. Kettő-kettő fogta le Josht és a másik két pasast. Egy a kivezető út és köztem állt, egy pedig, valószínű a főnök az itt lévők közül, épp odasétált hozzám vigyorogva:

- Hm, ahogy nézem Andersonék értékesebb dolgot adtak most nekünk, mintha információkat húztunk volna ki belőlük. - végig engem nézett. Méregetett. Van egy érzésem, hogy én lennék az „értékesebb dolog". Jó, talán még sem kellett volna lejönnöm. - Tudjátok, én mindig abban a hitben éltem, hogy a kiválasztott majd valami nagyon ijesztő lesz. Erre itt áll előttem egy kislány, akinek még annyi esze sincsen, hogy ne jöjjön be egy ilyen házba egyedül. Ennél még a vadászok többsége is ijesztőbb! - komolyra váltott. - eddig jó társaságod volt kislány. Mindig volt valaki, aki megvédett, de milyen érzés, hogy most nem tud senki sem, mert egyedül vagy? - ez a kérdés költői volt. Nem várta a választ. Én pedig nem is adtam. - De ennyire nem lehetnek idi... hol vannak a testőreid? - hirtelen olyan közel került hozzám, hogy szó szerint az arcomba mászott. - Ha? Kérdeztem valamit!

- Hagyja békén! - Joshnak sikerült addig küzdeni, hogy meg tudjon szólalni. Bosszúsan belenéztem a szemébe. Azt akartam, hogy érezze, ez miatta van! Ha értelmes ember módjára viselkedett volna, és ott marad beszélni, akkor most nem itt tartanánk. Most pedig mind meghalunk... vette a lapot. A szemében még nagyobb fájdalom csillant meg, én pedig elkaptam a tekintetemet, vissza a férfire, aki még mindig dühös volt. Összeszedtem magam, hogy meg tudjak szólalni:

- Mért, csak nem szeretne velük megismerkedni? - láttam Joshék elkerekedett szemét. Csak most néztem meg jobban a másik két fickót. Az egyik olyan harminc-harmincöt éves lehet, a másik hasonló korú, mint Josh. Az idősebbik valószínű Sean, a nagybátyja ő elég magasnak tűnik és menőn néz ki, jó ez talán elég hülye megfogalmazás, de nekem ez ugrik be róla elsőnek, a másik fiú pedig a legjobb haverja lehet. Az utóbbi egy néger, magas srác, a szemében látszik gyűlölet a fogvatartói felé, de inkább rémület. Sean szemében pedig csak a színtiszta utálat van. Szíve szerint, ha engednék, egyedül nekik esne.

- Haha, úgy látszik azért az önbizalma meg van a kiscsajnak. - mondta a férfi. - Egyébként Carlos vagyok, csakhogy tudd a nevét annak, aki meg fog ölni!

- Oh, én Selena vagyok, örültem. Ja, nem mégsem örülök annyira. - nem tudtam ezt, hogy bírtam kimondani, de annyira elárasztott az adrenalin... és a düh. Szívem szerint letéptem volna a pasas fejét. Ez... nem is rossz ötlet. De... ha az övét letépném is valahogyan a levegővel, akkor a többi is rám vetné magát. Kivéve, ha nem látnak... kezdett összeállni egy kép a fejembe. De mielőtt végrehajtom, kíváncsi vagyok, hogy mik is ők.
- Egyébként mi maga? Csak kíváncsiság, hogy tudjam az igazat arról, aki majd kinyír. - őt utánoztam. Ez nagyon nem tetszett neki. De Joshéknak sem. Kit érdekel?
- Oh, inkább megmutatom. - hallottam még egy kiáltást Joshtól, hogy ne... de már nem figyeltem... Carlos szemei befeketedtek, de az egész. Alatta fekete erek kezdtek kitűnni, majd megvillantotta a szemfogait. Vámpír. Nagyon ijesztően nézett ki. Sokkolt. Pont ezt várta. Önelégülten mosolygott. Lendítette a kezét, hogy megöljön... ekkor kaptam észbe. Hirtelen gyomron vágtam, ami nem fájhatott neki túlságosan, de meglepte. Nekem ennyi pont elég volt. Mögé léptem, ő már pillanatok alatt megfordult... megfordult bele a karómba. Óriási kiáltás, majd Carlos holtan esett össze. Ahogy vártam a másik rám vetette magát. Vagyis vetette volna, ha nem válok láthatatlanná. Értetlenül nézett, de gondolom leesett neki, hogy mi történt, mert elkezdet össze-vissza hadonászni, de rossz irányba. Félszemmel láttam, hogy Joshék is kihasználták a meglepetés erejét, és most kettő egy ellen harcoltak. Miután elintéztem ezt a vámpírt megnézem, ott mit segíthetek. Nem volt nehéz megölni, hisz hiába hadonászott felém, csak átnyúlt rajtam vagy el sem talált. A karómat hatalmas lendülettel döftem a szívébe, majd ő is holtan zuhant össze. Sean már csak egy vámpírral harcolt, ahogy Josh is. A másik srácnak viszont még két ellenfele volt. Odasiettem, és oldalba döftem az egyiket a karómmal, az óriásit üvöltött az égető fájdalomtól, majd rettentő gyorsasággal rám vetette magát és hozzá vágott a falnak. Neki épp elég volt ennyi, hogy kizökkentsen a koncentrálásból, így elveszítettem az uralmat. Már nem voltam láthatatlan, de nem volt időm helyrehozni a problémát, mert már ugrott is utánam. Josh próbált volna idejönni, ha hagyta volna az ellenfele. A többiek is megpróbáltak, de nekik sem sikerült. Magamra maradtam. Vagyis annyira azért nem. A vámpírt egy láthatatlan üvegfal állította meg. Én csináltam. Az ember minden nap tanul valamit. Már majdnem áttörte, amikor üvöltve és a fejét fogva rogyott térdre, de nem azért, mert nem kapott levegőt, hanem mert fájdalmat okoztam neki, belülről, ahogy Anthony javasolta. A többiek ez idáig megölték ellenfelüket, én is éppen azon voltam. Lassan odasétáltam, és a hajánál fogva felhajtottam a felsőtestét. Annyira sem volt ereje, hogy ellenálljon. Valami sokkal erősebb dolog kötötte le a figyelmét. A fájdalom. Ekkor a szívébe döftem a karómat, majd a már mozdulatlan teste a földre hullott. Síri csend volt az egész szobában. A csendet Sean törte meg:
- Köszönjük. Megmentettél minket. Én Sean vagyok, Josh nagybátyja, ő itt Brandon. - Josh kerülte a tekintetemet.