Hidden World {Befejezett}

tizenhárom

Josh volt az. Ő. Ez, hogy lehet? Megint belemászott az álmomba? De mért? Mért pont most? Erősen koncentráltam, hogy kitoljam... de nem ment el. Ez nem most történt. Ő most nem jött be. Ő itt volt. Ez volt az egyetlen álmom korábban, amiben ő nem volt benne. De vajon ez az igazság? Ez tényleg megtörtént? Mármint tényleg? Én erre egyáltalán nem emlékszem. Letett messze a kocsitól. Félszemmel láttam, hogy nem lehetne megmondani róla, hogy egy autó. Szinte egy nagy roncs. Semmi más. És a szüleim odabent vannak. A szüleim! Nehezen kijött egy kis hang. De tényleg kicsi. Mázli, hogy hallotta, mert többször nem tudtam volna megismételni ezt a bravúrt. :
- A...nya, ap...a. Segíts! - annyira erőtlen volt, de értette.
- Sajnálom. - láttam a szemében. Halottak. A hangja, mint az övé. Most hirtelen valami olyat tett, amire nem számítottam. Elfordult és... hát... olyan hangok jöttek, mintha megharapna valamit. Mire visszafordult a csuklójából folyt a vér. Esélyem sem volt semmit tenni. Hirtelen a számhoz nyomta. Én pedig bármennyi ellenkezés ellenére inni kezdtem. Mi a fenét csinálok? Elmentek otthonról? Hagyd abba! De a szeme... a szemében láttam, hogy jót akar. Valamiért bíztam benne. Végül is rosszabb már nem lehet. Amúgy meghalnék. Szóval... A vérnek borzasztó íze volt. Nagyon sós. Elvette a kezét, és megtörölte a számat. Nem tudom ez mire volt jó egyébként... hirtelen kezdtem magam jobban érezni. Könnyebben kaptam levegőt. Éreztem... éreztem, ahogy a sebeim begyógyulnak. Begyógyulnak! De az nem lehet. Én ilyet nem tudok. Ezt Matty mondta. Ami igaz is volt. A sebeim sose gyógyultak be. Josh telefonált a mentőknek. Együtt érzően nézett engem. De nem jött közelebb. Tőlem nem messze leguggolt. És csak nézett. Ekkor mozgást hallottunk a kocsiból. Neki előbb tűnt fel, mint nekem. Eddigre már teljesen begyógyultak a sebeim. A külső sebeim. Mert azt, amit itt szenvedtem lelkileg... sose fog begyógyulni. A másik kocsi... amíg nem jött onnan hang nem is figyeltem meg. Hisz meg kellett volna halnia. Várjunk csak... oh, Istenem. Elrendezett halál. Vagyis még él! Hiszen vámpír! Kikászálódott a kocsiból. Már rajta sem volt seb. De csupa vér volt. Ez érthető. Hisz az övéi begyógyulnak.
- Mit tettél te idióta? Normális vagy? - kérdezte Joshtól. Mintha a srác jött volna belénk. Josh nem válaszolt. Csak elém állt. Védelmezően. Az arcát nem láttam. - Mi van? Csak nem fogsz most még nekem is esni? Engedd, hogy megöljem! Nekünk ezt kell tennünk! - folytatta a fickó. Remek. Most Josh hogyan öl meg egy vámpírt? Végül is biztos sikerült neki.
- Soha! - csak ennyit mondott mielőtt neki esett volna a vámpírnak. A csata nagyon gyorsan fojt. De látszott, hogy a fickó ki van merülve. Josh pedig fürgébb volt. Hirtelen a pasit a kocsija oldalához vágta, miközben lefogta. Valamit beszélhettek, de nem hallottam. Csak láttam, ahogy a szájuk mozog. Josh hirtelen felkapta a fejét. Ezután a férfi is, mintha hallottak volna valamit. De ez csak egy pillanat volt, mielőtt még Josh kitépte volna a fickó szívét. Az egész olyan gyorsan történt. Bevágta a kocsiba és ott még valamit csinált. Gondolom most rendezte el a halálát. Vagy tudom is én! Az előbb a szemtanúja voltam, ahogy kitépi a szívét valaki másnak! Azt hittem ez az este rosszabb már nem lehet. Tudom, hogy miattam tette, de akkor is. Pillanatok alatt ott termett mellettem és felkapott. Először nem esett le, hogy hova cipel, de rájöttem. Vissza a... kocsiba! Gondolom láthatta az ijedt arckifejezésemet, mert így szólt:
- Sajnálom, hogy visszateszlek oda, de nincs más választásom. Mindjárt itt a mentő. Azonnal ki fognak venni onnan! De nekem el kell tűnnöm. - beültetett. Mélyen a szemembe nézett. A tekintete szinte belém vájt. Éreztem... éreztem valami nagyon furát. Bármit megtennék, amit kérne. Bármit. Igen. Ezt éreztem. Ő folytatta: - Most elfogod felejteni, hogy itt jártam! Ha később eszedbe jutna senkinek sem mondhatod el, hogy én mentettelek meg! És mindent, ami itt történt. Annyira fogsz emlékezni csak, hogy a kocsitok karambolozott és te legközelebb a korházban ébredtél! Most pedig aludj! Legközelebb a korházban fogsz felébredni... - ezzel lehunyódott a szemem, én pedig felébredtem a szállodában levegő után kapkodva. Annyi minden járt az eszemben. Josh. Megmentetett! Nekem halottnak kéne lennem! Ez nem lehet! Vajon tudta, hogy rá fogok jönni és ezért szólt, hogy ne mondjam el senkinek, ha meg is tudnám? Biztos, hogy már akkor tudta, hogy ki vagyok. De mit csinált velem, ami után visszarakott? Akkor hatással volt rám. De most már nincsen. Nem érzem, hogy nem mondhatom el senkinek sem. Nem érzem, hogy bármit megtennék. De akkor még hatással volt. De azóta kicsit változtak a dolgok. Már nem vagyok többé az a törékeny lány. Én döntöm el mit teszek. Én fogok irányítani! Kicsit kezdtem lenyugodni. Matty hangja ragadott ki az elmélkedésből:
- Na? Mi volt? Jól vagy? - komolyan aggódott. Eddig fel sem tűnt, hogy itt van. Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal. De mi legyen, neki elmondjam vajon? Talán el kéne... de mióta is ismerem? És Josh megmentett... bár vele még ezen kívül sosem találkoztam... nem! Épp az imént döntöttem el, hogy én fogok irányítani! És akinél a tudás, annál a hatalom! A Joshos dolognak meg utána járok majd magam.
- Nagyon kiabáltam? - kérdeztem végül. Terelve a témát. Ő azért csak nem hagyta:
- Eléggé, de aztán úgy a közepénél abba maradt. Szóval, láttad hogy néz ki? Tudod ki volt az?
- Nem. Az arcát nem láttam. Valójában semmivel sem lettem okosabb. - hazudtam szomorúságot színlelve. Bejött. Mattyvel könnyebb volt beetetni a hazugságot, mint Joshsal.
- Hát... azért mi megpróbáltuk. Gyere ide! - és magához húzott, hogy megöleljen. Bevallom jól esett a közelsége. Szorosan visszaöleltem. Így voltunk jó pár másodpercig. Az én hangom törte meg a csendet:
- Mennyi az idő?
- Félhét múlt. Elég sokat aludtál. - poénkodott. Bár igaza volt.
- Mit csináltál te eddig? Végig fent voltál? - kérdeztem.
- Aha. Miután abbahagytad a sikoltozást olvastam. - bökött a fejével az újságok felé. - Nem baj, ha ma itt lesz Tyler is, amikor gyakorlunk?
- Nekem nem. Csak a szerencsétlen poénjait hagyja otthon! - mondtam. Tényleg bírom a srácot. Jó fej.
- Feküdj le szerintem egy kicsit. Ha egész este fent voltál tuti álmos vagy!
- Oh, nem igazán! - válaszolta. - majd alszok ma éjszaka, bár a bál miatt sokáig fent leszek, de majd ráérek én aludni! - vigyorgott. Matty hazament lezuhanyozni és átöltözni. Én is letusoltam és átvettem a ruhámat. Mára egy sötétkék feszülős U kivágású pólót és egy fekete csőfarmert vettem fel. Hozzá választottam egy sötétkék Adidas cipőt. Megjött Tyler és Matty. Rendeltünk valamit reggelire.
- Mi lenne, ha elnéznénk abba a könyvtárba? Mármint szerintem kellenének ötletek és egyikőnk sem tud sokat mondani. Na? - kérdeztem. A tükörtojásos reggelim, amit ettem finom volt. Bírom a francia konyhát. Meg tudnám szokni az ittlétet. De sajna ma már szombat van, és holnap délelőtt indulunk. Olyan hamar eltelt ez a pár nap. Egész jól beilleszkedtem.
- De. Szerintem ez jó ötlet. - válaszolta Tyler. Gyors megreggeliztünk, majd elindultunk. Még mázli, hogy itt voltak a fiúk. Eleinte még tudtam követni merre megyünk, de a végére már teljesen elvesztettem a fonalat. Annyi kacskaringós utca, és mind egyre eldugottabbak. Mire megérkeztünk az épülethez, már szinte alig voltak az utcákban használatba vett házak. Ez a könyvtárnak mondott valami is elég lepukkant. Miután bementünk, meglepődve láttam, hogy belülről egész normálisnak néz ki. Leszámítva a kihaltságot és azt a nagyon öregnek tűnő férfit és nőt a recepció mögött. Esküszöm olyan szinten idősnek néztek ki, hogy csoda, hogy ott álltak. Mindannyian sorban bemutatkoztunk nekik. Őket Anastasianak és Robertnek hívják. És házasok. Én kerültem sorra a legvégén. Amikor kezet nyújtottam észrevették a tetoválásomat, és hirtelen elakadt a szavuk.
- Megkérdezhetem, hogy mit keres itt egy ilyen nemes személyiség, mint ön? - kérdezte Robert udvariasan. Ezen meg sem lepődtem. Tuti még az eddigieknél is jobban tisztelnek, mert hát... elég régről valók. Gondolom soha az életükben nem számítottak arra, hogy egyszer találkozhatnak majd velem. A nő még mindig fal fehéren kikerekedett szemekkel bámult.
- Ő... én... mi egy könyvet keresünk. Rólam... vagyis a levegőről. - válaszoltam.
- Oh, ilyen csak egy könyv van ilyenekkel. Abban minden benne van, amit valaha feljegyeztek az ön erejéről. - ezzel elindult megkeresni. Eddigre már a nő is visszatért közénk. Még mindig engem bámult ugyan, de már nem tűnt olyan sápadtnak.
- Nem hiszem Robert, hogy az a könyv itt van. - mondta a férjének. - de nézd meg azért. Üljenek csak le nyugodtan addig. Kérnek teát?
- Segíthetünk is! - mondta Tyler. Mattyvel egyszerre bólogattunk.
- Oh, aranyosak, de csak hátráltatnák. Ha itt a könyv, akkor ő tudja, hol van. - kaptuk a választ. Közben töltött nekünk teát, és még mindig egy csomószor engem nézett, mintha valami csoda lennék. A haja fel van tűzve, így láttam a tetoválást a fülénél. Ki hitte volna?
- Ha nem itt van a könyv, akkor hol? - kérdeztem.
- A gyűjtőnél. - a válasz Roberttől jött. - Megnéztem, de nincs itt. Sajnálom. - őszinte megbánás volt a szemében, mintha valami nagyon rosszat tett volna. Kicsit elkeseredtem, hogy nincs meg a könyv.
- És hol ez a gyűjtő? - kérdeztem. Válaszul csak döbbent tekinteteket kaptam, de nem azért, mert nem tudom, hol van.
- Az a könyv el van veszve, Sel! - válaszolta Matty. Az idős pár kicsit meghőkölt rajta, hogy így letegez meg minden... de ők más nézetből tekintenek minket.
- Olyan nincs! Egyáltalán ki ez? - mondtam, már-már felháborodva, de igyekeztem magam tartóztatni Roberték miatt. Csak nem tűnhet a kiválasztott ennyire szétesettnek.
- A neve Christopher. Ő egy ember.
- Hogy egy mi? - kérdeztem döbbenten.