FLUFFTOBER | VMÉ

1. Árva cica

– Charles!

Megpördülök a tengelyem körül. Eric mély hangja belengi a köztünk lévő távolságot. Homályos látásom élesedik minden egyes lépésével. Nagy, barna bakancsa erősen szeli át a vizes járdát felém. Mosolyog, vörös haja tökéletesen áll, mint mindig. Szövetkabátja szépen simul a teste vonalára. Elmosolyodom, ő mindig olyan tiszteletreméltóan néz ki.

– Hát te? – biccentek neki, amint elém ér. – Merre voltál?

– Melóból jöttem – lép hozzám, ha lehetséges, még közelebb. A kezében lévő esernyőjét gyengéden a fejem felé tartja. Az ernyőről visszavezetem kék szemeire a tekintetem. – Felismertelek hátulról.

Bólintok, jelezve számára, hogy megértem, amit mond. Az eső ritmikusan kopog az ernyő tetején, az írisze jobban ragyog, mint nyáron a nap. Nem tudom, hogy a mai komor időjárástól tűnik ez így, vagy mindig így nézett ki.

– Miért vagy gyalog? – Kérdése kizökkent a ragyogás bámulásából.

Megvonom a vállam. Nincs különösebb oka, csupán egy kis friss levegőre volt szükségem, és a legjobb módja annak a séta.

– Sétálni akartam egy kicsit – mosolyodom el szégyenlősen.

Csettint a nyelvével, majd rosszallóan megingatja a fejét.

– Teljesen eláztál – néz végig rajtam kikerekedett szemekkel.

– Ne túlozz – tűröm a fülem mögé az egyik tincset, ami az arcom oldalára tapadt –, csak egy kicsit áztam el.

– Csontig.

– És te miért vagy gyalog? – próbálok témát váltani. Őszintén, szívesebben tovább állnék, mondjuk a lakásomra, egy kávézóba vagy esetleg egy cukrászdába beszélgetni, csak ne itt kinn álljunk.

– Reggel, amikor elindultam azt vettem észre, hogy defektet kaptam – vonja meg a vállát –, anya elvitt, de visszafelé már nem ér rá, így muszáj gyalogolnom.

Bólintok. Csend telepszik közénk. Csillogó szeme továbbra is engem pásztáz, a ruhámon jár. Akaratlanul követem a tekintetét. A pólómon keresztül erősen látszódik a hasam és a mellkasom, kisebb vonalai. Talán össze kellett volna húznom a bőrkabátom. Követem szemének mozdulatát lejjebb a lábaimra. Jó, oké, talán egy kicsit tényleg jobban eláztam, mint kellett volna. De nem hiszem, hogy illik hozzám az olyan tárgyak, mint az esernyő. Védelmező, meleg és egy nagy burkot emel a szívem köré. Elharapom az ajkam, mintha a szívem el akarná hinni ezt a hazugságot, olyan szaporán ver. Ennek ellenére tudom, hogy a hűvös időjárástól van ez, még a leheletem is látszik.

Eric torkának a köszörülése figyelemre keltőbb, mint bármelyik professzor, aki valaha tanított azokban a fránya intézetekben. Felemelem a szemöldököm, látszik, hogy mondani szeretne valamit. A hideg kicsípte már az orra szélét és a fülét. Sapkát kellene hordania.

– Menjünk, hazakísérlek!

– Még nem megyek haza! – ingatom meg a fejem. – Sétálni jöttem, és még nem sétáltam eléggé!

Nem köszönök el, mielőtt elhúzódna a kis beszélgetésünk, kikerülöm, és tovább sétálok.

– Charles! – szól utánam. Léptei hangosak, keze csattanása megijeszt, ahogy a kezemhez ér. A víz hangja buggyan a fülembe. Egymással szemben állunk, mellkasom fel-alá jár. Nem vártam tőle ilyen heves reakciót. Azt gondoltam, hogy majd csendesen tovább áll a dolgára. – Teljesen eláztál! Nem engedem, hogy tovább ázz, és ne adj Isten, kórházba kerülj miatta!

Eddigi életem során sokszor volt részem abban, hogy megtapasztaljam, ahogy Eric másra kényszeríti az akaratát. Mégis most először érzem úgy, hogy ez nem kényszer. Könyörgő szemei azt kiáltják, hogy álljak oda mellé és engedjem meg, hogy hazakísérjen. Elharapom az ajkam, majd halkan egy „Uhm" hangot engedek ki a számon, és bújok az esernyője alá.

– Gyere közelebb! – Keze derekamat érinti, közelebb von magához, így állunk az ernyője alá. Nem egymás mellé. Szorosan előtte vagyok, úgy sétálunk egyenesen tovább.

Csend van, az eső egyre erősebben kopog felettünk, az utca egyre üresebb. Csend van, szinte már a lélegzetem ordít. Valójában nem tudom, miért viselkedek így, általában be nem áll a szám, és idegesítem azt, aki épp mellettem van. Talán csak kínosnak érzem ezt a helyzetet... Sóhajtok, hátra pillantok egy pillanatra Ericre, amikor megüti a fülem egy aprócska, ugyanakkor eléggé éles nyávogás. Torpanásra késztet, az sem zavar, hogy szegény mögöttem a hátamnak ütközik.

– Te is hallottad ezt? – mutatok a mutató ujjammal a saját fülemre.

– Nem hallottam semmit.

Pedig én ismét hallom a nyávogást. Ez egy kiscica lenne?

– Onnan jön! – mutatok pár méterre arrébb tőlünk. Kilépek Eric esernyője alól, minél előbb oda kell érnem. Hallom, ahogy Eric kiabálja a nevem, hogy várjam meg, de az lehetetlen. Megszaporázom a lépteim, szinte már kocogok is. A kis hang egyre hangosabb. A lábaim előtt egy teljesen átázott doboz van, benne a sarokban pedig egy fehér, összekuporodott kiscica.

Leguggolok elé. Szegényke. A dobozban lévő ruhaanyag, eléggé beszívta már a beesett esőt. Valószínűleg kitette valaki, gondolva, majd csak befogadják szegényt. Megbillentem a fejem. Gyengéden apró fejéhez érintem az ujjam, végigsimítok rajta. Nem fél, belebújik az érintésembe.

– Régóta kinn vagy? – Kiveszem a dobozból a cicát. Olyan kicsi, hogy teljesen elveszik a két tenyerem közt. – Fázol?

– Nem fog válaszolni neked... – Eric piszkálódó hangjára jobb kedvem támad. Örülök, hogy itt maradt velem.

– Haza kell vinnünk őt!

– Ne beszélj badarságokat – ingatja meg a fejét –, vigyük egy biztonságos helyre, és menjünk. Már otthon kellene lenned, hogy felmelegedhess.

– Ő is nagyon fázik – keményítem meg a hangom. Egyik kezemmel elengedem a kisállatot, kibújok a bőrkabátomból, és a belsejébe csomagolom őt. Sajnálom, nem mindenhol száraz, de talán még így is van olyan rész, ami felmelegítheti.

– Igazad van... – szólal meg egy pillanat múlva Eric. – De tudtommal te egy olyan albérletben laksz, ahol tilos az állat, én pedig édesanyám miatt nem tarthatok állatot.

– Megoldom – mosolygok rá gyengéden –, úgysem jön senki ellenőrizni.

– Akkor menjünk! – Az eső elzárását érzem ismét. – Fogd meg egy percre, kérlek! – biccent az ernyő felé.

Kikerekedik a szemem. Amint átadja a kezembe a tárgyat, a szövetkabátját gombolni kezdi.

– M..Mit csinálsz? – pislogok rá döbbenten. Hideg van.

– Felelőtlen vagy – ingatja meg a fejét –, ezért nekem kell gondoskodnom rólad.

Leengedi válláról azt a szép ruhaanyagot, majd egy egyszerű mozdulattal a vállamra hajtja azt. Teljesen belepi a hátamat. Átveszi tőlem az ernyőt és a cicát, míg másik kezével, elől is közelebb húzza a kabát két szélét. A bakancsom orra kezd lekopni. Fekete, mégis látszik rajta, ahogy kisebb kis kör alakú lemállás van rajta. Pontosabban kettő. Eddig fel sem tűnt mennyire elhasználtam, pedig mostanában nem rugdosok semmit, miközben sétálok.

– Charles? – felkapom a fejem, sűrűn pislogni kezdek. – Indulunk?

Megköszörülöm a torkom, majd ahelyett, hogy ennek fényében megszólaljak, csak bólintok. Túl forrónak érzem az ajkaim ahhoz, hogy meg tudjanak mozdulni maguktól. A kezemet a homlokomra tapasztom, túlságosan is forrónak érzem. Talán igaza lesz és megfáztam.