2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Chaddel az utóbbi időben nagyon elkényelmesedtünk egymás mellett, és múlt héten volt egy beszélgetésünk is, ahol rájöttünk, mennyire régen voltunk randizni. Így eldöntöttük, hogy ezen a hétvégén elmegyünk állatkertbe. Csakmert azt olvastuk, az olyan idilli randihelyszín.
Csak az a baj, hogy utálok minden nyilvános helyet. De, amikor felmerült ez ötletként túlságosan is felcsillant a szeme. Nem tudtam nemet mondani.
– Hol kezdjük? – áll meg az állatkert elejére kihelyezett tábla előtt. Aranyos, gyermekbarát térkép látható rajta. Le kellene fotóznom. Előveszem a telefonom, készítek egy képet. Így nem fogunk elveszni, és remélhetőleg céltudatosan tudunk haladni a nap folyamán. Meg remélem, hamar végigérünk, és hazamehetünk olvasni, amíg ő telefonozik. Én őszintén szeretem azokat a közös programjainkat.
– Az elején – teszem zsebre a telefonom. Hümmögő hangot hallat, édesen közelebb hajol a táblához, úgy tanulmányozza. Habár már október van, nagyon meleg a mai nap, ezt Chad pedig láthatóan ki is használta. Nem vett fel se kabátot, se pulóvert, csak a napraforgós kantáros nadrágját, egy fehér pólót alá, fejére pedig barna horgászsapkát.
Mint egy óriás kölyök.
– Akkor induljunk erre! – egyenesedik fel hirtelen, és elindul jobbra. Persze, hogy a hosszabbik úton indul meg... Lehet, csak meg kellene várnom, amíg visszaér. – Nézd, Tod! Tevék! – szalad el mellőlem. Felsóhajtok. Hosszú napnak nézünk elébe.
Feltolom a napszemüveget a fejem tetejére, úgy követem őt.
– Hallod, Chad... – vizslatom a kihelyezett táblát. – Ezek nem is tevék – pillantok felé. Éppen próbál átbújni a kihelyezett fakorlát alatt, aminél közelebb nem mehetnénk az állatokhoz. – Ezt ne csináld! – kiáltok rá.
– Hááádeeee! – néz rám könyörgő szemekkel, ám végül megadja magát, és visszahúzza a lábát a helyes oldalra. El sem hiszem, mire vállalkoztam. – Pedig meg akartam simogatni – fújja fel puffogva az arcát, szájával édesen csücsörít. Elnevetem magam, mellé lépek, és lopok tőle egy finom csókot.
– Ezek lámák. És ki van írva, hogy harapnak – bököm meg a felhúzott noziját, amire nyusziszerűen megmozgatja.
– Szerintem engem nem harapnának.
Megforgatom a szemem.
– Hülyéket harapják meg legelőször.
– Ezt mondom én is – húzza ki magát büszkén. – Én biztonságban lennék.
Felnevetek a fejemet ingatva. Inkább ráhagyom, hadd álmodozzon csak. De, ha azt hittem, ennyivel elintéztem Chad kisgyerek énjét, akkor hatalmasat tévedtem. Mindenhez, szó szerint minden veszélyes állathoz be akart mászni, hogy fotózkodjon, vagy megsimogassa! Nem tudom, a szülei hogyan bírtak vele régebben.
– Chad, ne ingereld már azt a jaguárt, bazdmeg, nem látod mennyire vicsorít?! – rángatom el az üvegfaltól, amit erőteljesen kopogtatott, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Vicsorít? Szerintem mosolygott – jön utánam már szökdécselve.
– Meg akart enni – világosítom fel, de mindhiába. Csak kinevet, és felszalad egy lépcsős vadlesre. Sóhajtva követem. Elfáradtam már. Innen fentről rálátásunk van a nagy semmire. Remek.
– Hol vannak a medvék? – hajol nagyon előre, hogy alaposan végigmérje a mesterségesen kialakított erdőt, de sehol semmi. Furcsállva én is nézelődni kezdek.
– Lehet elbújtak egy olyan fehér medve elől, mint te – cukkolom komoly hangon, mire nevetve megüti a vállamat.
– Nem is! Ha tudnák, hogy jövök, még velem is akarnának jönni!
Visszafojtott mosollyal az arcomon bólintok.
– Hogy végül ők is megegyenek.
Megforgatja a szemét.
– Toddie – szólít meg mézédes hangján –, attól, mert te mindig megennél, még nem érez így mindenki – néz mélyen a szemembe. Nem bírom tovább, hangosan felnevetek. Kis hülye! Kihasználom, hogy egyedül vagyunk a magasságba, és derekánál fogva közelebb vonom magamhoz.
– Ez azt jelenti, nem bánod, ha most megeszlek? – nyalom meg az alsó ajkam. Huncutan néz a szemeimben, átkarolja a nyakam, majd egy lágy puszit nyom az ajkaimra. Komolyan felfalnám most...
– Tessék, kostoló – enged el. Nemtetsző hangot hallatok. Felnevet, nem hatja meg nagyon a szenvedésem, inkább csak leszalad a lépcsőn, hogy folytassuk a túránkat.
Az utunk következő pontjában elérkezett az állatsimogató. A legrosszabb. Csak nem veszi észre...
– Nézd, Tod! Lemur etetés! – mutat egy táblára, ami egy közeli interaktív állatos részlegre hívja fel a figyelmet. A tábla szerint az emberek be is mehetnek az elkerített részbe, hogy etessék a lemurokat. Bassza meg, pont neki ne tűnne fel ilyesmi. Ilyenkor persze tud olvasni! De a tiltótáblákat már nem!
– Lemur etetés? – kérdezem kissé vonakodva, mert már előre látom, hogy ebből mi fog kisülni. Chad szemei csillognak, és szinte ugrál az izgatottságtól.
– Menjünk be, légysziii! Csak egy picit! – könyörög, de lehetőségem sincs nemet mondani, már húz is maga után a bejárat felé.
Már ott is vagyunk a kapuban, ahol egy mosolygós gondozó ad egy kis kosarat tele apró gyümölcsökkel. Chadre hagyom ezt az egészet, a nekem szánt kosarat visszautasítom, aminek hála a lelkes páromat rohamozzák meg a makik, nem engem.
– Nézd, milyen aranyosak! – nevet, miközben egy lemur óvatosan elveszi a kezéből a gyümölcsöt. Szeplői ragyognak a boldogságtól, és bár nem vagyok egy nagy állatkert-rajongó, ez a látvány akaratlanul is széles mosolyt csal az én arcomra is. Édesek az állatok, főleg Chad körül. Nagyon illene hozzá egy állatkerti-gondozói állás. Talán bedobom neki, ha nem jönne össze neki a festészet.
Egy kisebb lemur hirtelen odaugrik Chad vállára, majd azonnal el is fekszik rajta, mintha csak odatartozna. Chad szemei kikerekednek, és nevetve rám néz. A meglepettségtől én is felnevetek. Micsoda barátságos kis lény!
– Tod, nézd! Ő már örökre velem akar maradni, haha! – nevet, miközben próbálja egyensúlyozni a rajta henyélő makit.
– Úgy tűnik, megtaláltad a lelki társadat – válaszolom egy mosollyal, és közelebb lépek, hogy segítsek neki. Óvatosan leveszem a lemurt a válláról, és visszaengedem a többiekhez. Nem hittem volna, hogy valaha hozzá merek majd nyúlni egy vadállathoz, de Chad folyton kimozdít a komfort-zónámból.
Chad kicsit elszontyolodik, de aztán rám néz, és megfogja a kezem.
– Tudod, ez tényleg jó ötlet volt. Köszi, hogy eljöttél velem – áll lábujjhegyre, hogy megpuszilja az arcomat.
Én csak átmelegedve bólintok, és a makikat figyelem, akik boldogan falatoznak a maradék gyümölcsökből.
Talán nem is volt olyan rossz ötlet ez az állatkerti randi.
