2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
Frusztráltan hátra vetem a fejem a kanapé háttámláján. Így látom valamennyire mögöttünk lévő hálószobának az ajtaját. Egy egyszerű falap néz vissza rám. Unalmas. Fel kellene díszítenünk valahogy, mondjuk, ha más nem, pár szín is elég lenne.
Alig pár másodperce, talán egy teljes perce, hogy így tartom a fejem, de már érzem a nyakamnál a nyomó fájdalmat. Fél füllel hallom Tod monoton beszédjét, hogy mit mond pontosan azt nem tudom, nem figyelek oda. Egyre jobban érdekel az a hülye ajtó.
– Chad! – érzem meg fogását felkaromon. Felugrok a hirtelen mozdulatra, úgy nézek vissza rá, megdöbbenve. Mi a fene?! – Mit csinálsz?
– Hát... – vigyorodom el –, valami izgalmasat. Hallani akarod, hogy mit? – hajolok hozzá közelebb. Sóhajt, megingatja a fejét, mi több egy homlok pöckölést is kapok jutalmul. A fene azokba a bivalyerős ujjaiba. A karja miért nem ilyen erős?
– Figyelsz arra, amit mondok, igaz? – biccent le az előttünk lévő dohányzóasztal felé. Urh. Elhúzom a szám, és hevesen ingatom a fejem. Nem akarom. Az asztalon a füzetem van, szétnyitva. Ahj. Annyira nem az én világom ez az egész.
– Fejezzük be – hajolok előre, és becsukom a füzetem –, nagyon unom ezt. Csináljunk mást!
– Ki van zárva – néz rám szigorúan. Meg is hökkenek kissé, Tod hirtelen a negyvenéves, ősz hajú matektanáromra hasonlít, akit ki nem állhatok. Mindig bánt a szemeivel, és teljesen hülyének néz. – Ráadásul, miért nincs szinte semmi a füzetedbe egy-kettő lapon kívül?
Talán mert nem járok be matekra. Művészetis vagyok, kész átok, betenni egy ilyen tantárgyat a sok jó mellé... Ezért hát abban az időben legtöbbször kajáért ugrok el vagy felmegyek Eliot szobájába.
– Miért nem jegyzetelsz?
– Mert nem akarok – csettintek bosszankodva az ajkaimmal.
– Mi? – ráncolja össze a szemöldökét. – Mégis... Nem... Mit szól a tanár hozzá? Hagyja, hogy azt csinálj, amit akarsz?
Honnan tudjam én azt? Valószínűleg nem is tudja, hogy az órájára járok.
– Chad – szólít meg ismét, hallom a türelmetlen hanglejtését –, miért nem válaszolsz nekem?
Látom, ahogy beszív egy mély levegőt. Hm. Elharapom az ajkam, nem nevethetek fel ebben a pillanatban, viszont így eléggé nevetségesnek tűnik. Mint a matektanárom. A kevés órák egyikén, amin megjelentem, sikerült felbosszantani annyira, hogy vicces legyen.
– Mert nem akarok – nézek el róla sóhajtva –, utálom ezt az egészet. Utálom a matekot. Utálom, hogy tanulnunk kell, csak mert Ian nem tudta a boltba befogni a mocskos száját, és elmondta, hogy írni fogunk.
– Hogy akarod mégis megírni a dolgozatot, ha nem tanulunk rá? – hajol hozzám közelebb. Hideg homloka az enyémhez ér, gyengéden összesúrolja a bőrt rajta. Finom barack ajkai kedvesen kóstolják az enyém, majd másodpercekkel később elenged. Sóhajt egyet. Nincs szívem bevallani neki, hogy nem terveztem megírni semmit. A szép szememet terveztem, hogy könyörögni tudjak vele év végén, pár javító jegyért cserébe.
– Folytassuk – fordul vissza az asztal felé.
– Ahj – kiáltok fel, ismét hátravetve a fejem. – Annyira utálom!
– Nem – hallom a halk nevetését. Gyengéd keze visszahúz maga mellé –, te nem utálod.
Kényszerít. Szenvedő arcot vágok neki. Rádőlök a vállára, és azt kívánom magamban, bárcsak Ian ne küldte volna el neki az órai anyagokat.
