2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Régebben álmodoztam róla, milyen kapcsolatban lenni. Mindig is akartam egy olyan kapcsolatot, amiben a bizalom a legfontosabb dolog. Valami olyat, ahol egymás társai lehetnek, mint ahogyan azt az esküjükbe is elmondják; „jobban, rosszban." Viszont soha nem gondoltam volna, hogy a valóságban nehéz lesz a „rosszban" részt elviselni. Még akkor is, ha nem vagyunk még házassok.
Felsóhajtok, ahogy eszembe jut Tod. Ott voltam nála. Szerencsétlenül megfázott szegényem. Először azt gondoltam, talán csak egy kis meghűlés vagy megfázás. Azonban Tod már öt teljes napja nyomja az ágyat. Ritkán lázas, viszont elmondása szerint nagyon fáj a torka és néha a hasa is... Próbáltam neki segíteni, próbáltam betakargatni, mesét kapcsolni neki a tévén, hogy jobban legyen. Vittem neki gyümölcsöt és előkészítettem az asztalra a lázcsillapítót... A probléma az, hogy makacs. Olyan, mint egy gyerek. Nem engedi, hogy betakarjam, nem akarja azt nézni, amire kapcsolom a tévét, ráadásul nem hajlandó gyógyszert bevenni. Folyton elküld maga mellől és csak egyedül akar maradni. Idegesítő. Ha valaha elveszem, ilyen esetekben meg fogom neki mondani, hogy fogja be. Rá fogom magam erőltetni.
Na, végre! – forgatom meg a szemem az egyre távolodó idősebb kopaszodó férfi után. Már vagy tíz perce a szupermarket zöldségrészlegén álldogálok. A férfi túlságosan áttanulmányozta az előtte lévő zöldségeket. Volt olyan, amit még meg is forgatott! Nem lehetett odaférni tőle. Phu. Kieresztem a testemben lerakodó levegőt. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jót cselekszem. Talán mégsem kellene főznöm Todnak, elvégre béna vagyok benne.
Közelebb lépek a polcokhoz. A szememmel a gyömbért keresem. Eléggé elkérik az árát. Hát nem valami nagyok. Előveszem a telefonom. Még mielőtt elindultam volna Todtól rákérdeztem a ChatGPT-től, hogy milyen vegán kaját lehet egyszerűen elkészíteni egy beteg embernek. Megkérdtem, hogy részletesen írja le a lépéseket és a hozzávalókat.
– Remélem sikerül – dobom be a kosaramba azt a gyömbért, majd egy darab citromot is a kezembe veszek. – Ezek megvannak. De honnan a fenébe lehet olyan szirupot venni? Rákérdezek ismét a chatgpt-től. Hm. Állítólag pont jó szupermárketbe vagyok, itt kell, hogy legyen. Jobb lesz, ha megkérdezem az egyik árufeltöltőt.
֍֍֍֍֍֍
– Megjöttem – nyitok be az ajtón boldogan. Csend van idebenn, szemem azonnal megtalálja a kis cicáját, ahogy a kanapén fekszik. Az egyik lába a földön, míg a másik egyenesen kinyújtva. Elmosolyodom, megszaporázom a lépteim.
– Chad? – rekedtes hangja szélesebbre húzza a mosolyom – Az előbb nem mentél haza? – kezével próbálja magát ülő helyzetbe tolni.
– Nem – tolom vissza fekvő helyzetbe. Haját eltűrőm gyönyörű, sminktelen arcáról. Sápadt. Tod legtöbbször sápadt szokott lenni, ha sminket visel, most viszont nélküle is. Megcirogatom az arcát.
– Mondtam, hogy menj haza – suttogja felnézve rám. Csillog a szeme. Elharapom az ajkam, majd szabad kezemmel megfogom a homlokát. Kissé langyosnak tűnik.
