2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A függöny mögött próbálom összeszűkített szemekkel megnézni, hogy pontosan, mit is csinál Ian és az édesapám az udvaron. Talán jobban tenném, ha elhúznám magam elől az átlátszó függönyt. Tisztán látnék, viszont nem akarom, hogy lássanak.
– Na, mi olyan érdekes van odakinn? – édesanyám dallamos hangja a fülemet simogatja, állát gyengéden a vállamra aggasztja, hogy átnézzen rajta – Nem lenne egyszerűbb, ha kimennél hozzájuk?
– Apa azt mondta, hogy ne menjek – pillantok le az ujjaimra –, csak útban lennék.
– Akkor maradj velem – lép egyet hátrébb, felé nézek –, csináljunk nekik valami meleg teát. Mit szólsz hozzá?
– Teát? – emelem fel a szemöldököm kérdőn, majd megingathatatlanul elutasító fejmozdulatokat végzek – Nem tudok teát főzni.
– Akár meg is mutathatom! – emeli fel az ujját mosolyogva.
Sóhajtok, nem reagálok, helyette visszafordulok az ablak felé. Kezemmel gyengéden arrébb húzom kicsit a függönyt. Valamiről nagyon beszélgetnek. Apám magas alakja teljesen kedvesen áll Ian mellett. Ian kellemesen mosolyog. Mindig ezt teszi. Néha frusztráló. Ha már nála tartunk... nem öltözött fel valami melegen. Egy melegítőnadrágja van, csúnya pulóvere és egy mellénye. Minimum felvehetett volna egy kis vastagabb kabátot, mint apa.
Talán ki kéne vinnem neki a sajátom... vagy Brianét. Igen, inkább az övét. Az nagyobb.
Megkeresem a fogason az egyik régebbi kabátját, ami csak díszeleg egy ideje. Ki viszem neki, felhúzom az egyik papucsot. Pontosabban azt, amelyiket Iannek vettem csakis azért, hogy amikor itt alszik, legyen mit felhúznia. Jól áll, meg kellene tartanom magamnak.
Az udvaron mire kiérek elkezdik a „munkát", amiért itt vannak. Fát vágnak. Még mindig nem hiszem el... A saját édesapám ahelyett, hogy a saját fiát kérné meg, hogy segítsen neki a tüzelő felvágásán vagy elrakodásán, megkér, hogy szóljak Iannek. Valamiért nagyon kedveli őt. Kicsit meg is vagyok orrorva érte.
Felsóhajtok. El kell tennem a haragomat, apám nem szereti, ha hirtelen hisztizni kezdek. Az évek alatt megtanultam nyugodt lenni előtte. Lassan feléjük lépdelek, a száraz falevelek, amit a szél összehordott az udvarunkra, hangosan ropog a talpam alatt.
– Eliot! – Ian mosolyogva int felém a szabad kezével, másikkal tartja a vastag fát. Apám is felém néz, kikapcsolja a kezében tartott fűrészt és bosszúsan sóhajt egyet. Jól van na. Csak pár percre jöttem.
– Hoztam kabátot – nyújtom felé közömbös arccal. Semmi kedvem enyelegni vele jelen pillanatban. Ch. Neki örül édesapám, nekem nem... Mégis kit nevelt ő fel?! Kit tanított hároméves kora óta a festési technikákra?
– Nem fázom – nevet fel megingatva a fejét –, de azért kösz.
– Vékony az a mellény – forgatom meg a szemem unottan. – Ne, ne szórakozz, vedd fel.
– De tényleg nem fázom – simít rá a mellényére kínosan –, elég meleg, tudom, hogy nem látszik, de meleg.
– Vedd fel! – nyújtom felé a kabátot erőszakosan – Most!
– Eliot! – apám mérgesen néz rám... Meghökkenve pillantok az arcára – Hagyd békén, menj vissza, nem érünk rá egész nap.
– De...
– Nincs de!
– Felveszem – szól közbe Ian. Elengedi a fát, a bakon hagyja, majd elém lép és azt suttogja, hogy „nyugi." Gyengéd mosolyt küldök felé, amint kiveszi a kezemből. – Ezt vedd fel te – veszi le a mellényét és nyújtsa át felém. Bólintok és megteszem, amire kér. Annak ellenére, hogy már egy ideje vágják a fát, egyáltalán nincs izzadsát szaga. Látom, ahogy felhúzza a cipzárt. Jól áll neki Brian kabátja.
– Csinos vagy benne – érintem meg a pufikabátos mellkasát a mutató ujjammal –, tetszik – nézek bele a szemébe.
– Te is – kacsint rám. Az oldalamon lógó mellény két oldalát megfogva húz közelebb magához. Lassan lehunyom a szemem, azt akarom, hogy megcsókoljon. Várok, megrebegtetem a szemhéjam... viszont nem érzem az ajkai ízét. Ian nincs itt. Megijedve nyitom ki a szemem, kuncogva áll előttem, miközben próbálja felhúzni a mellényem.
– Ilyen tempóba lemeny a nap – édesapám unott hangja mögöttünk hirtelen csendül fel. Kizökkent minket a kis világunkból. Ian továbbra sem ereszti el a ruhám, úgy néz vissza rá.
– Egy pillanat Mr. Hunster.
– Mondtam már, hogy nyugodtan szólíthatsz Adriannak – mosolyog vissza rá. Eh. Felfordul a gyomrom.
– Én is? – kiáltok fel hangosan.
– Te miért hívnál úgy? – ráncolja a szemöldökét nem tetszőn.
Elfordítom a fejem, lecsapom Ian kezét magamról, majd mérgesen rálépek a lábára. Idióta Ian! Feljajdul, de nem érdekel, besietek a házba.
– Mi történt? – anyám az ajtónál áll a kezében egy tálcával, rajta teával. – Feldúlt vagy!
– Eliot! – hallom Ian hangját. Kiabál. Hát kiabáljon csak!
Felhúzom az orrom. Nem várom meg Iant, nem válaszolok anyám aggódó kérdéseire, egyszerűen a szobámba rohanok.
– Eliot! – hallom meg Ian hangját az ajtónyikorgással egyetemben percekkel később – Bejövök, jó?
– Ne – válaszolok neki durcásan –, menj segíts Adriannak, úgyis annyira odavan érted. Már biztos hiányzik neki, hogy nem vagy ott – fordulok el tőle bosszúsan.
Azt várom, hogy megöleljen hátulról, hogy próbáljon kissé megvigasztalni. Azonban, amit kapok az egy hangos, boldog nevetés. Meglepődve fordulok vissza hozzá. A szája a füléig és, a keze vagy ezerszer átfésüli a saját rövid haját.
– Min nevetsz, idióta? – suttogom megrugdosva az alattam lévő parkettát a papucsommal.
– Rajtad – lép hozzám közelebb –, olyan aranyos vagy, amikor féltékeny vagy! – nagy meleg keze az arcomat ölelik át. Meg kellene ismételten sértődnöm, talán még be is szólni neki valamit, ám ezek helyett a puha érintésébe hajtom az arcom.
