FLUFFTOBER | VMÉ

25. Kísértetház

Oldalra billentem a fejem. Nem mosolygok. Pedig egy ideje azt gyakorlom, hogyan is kellene megtennem. Chad szerint elég lenne a saját mosolyom használnom, én viszont annál kicsit még ijesztőbbet szeretnék.

– Ez tényleg túlzás, Eliot – áll fel az ágyamról bosszankodva Chad. Kinyújtózkodik, keze a feje felett nyújtózkodik az ég felé. Felkuncogok a látványára. Fehér, fodros ing, fekete nadrág és csizma, nyakába pedig egy piros bélésű fekete köpeny. Arca sápadt, homloka jobb oldalán egy hullafolttal megspékelve. Ha a foga és a szeme nem lenne tökéletesre megcsinálva, el sem hinném, hogy minek öltözött be. – Elég ijesztő vagy már így is – lép mellém. Vállanál fogva fordít a tükör felé. Elvigyorodik, tükörből látom, ahogyan megcsillan a csillár fénye a hosszú szemfogán. Ismételten végig nézek magamon. Talán igaza van. Eléggé félni szoktak tőlem így is. Elmosolyodva bólogatni kezdek.

– Szerintem menjünk – szólal meg megragadva a vállam –, Ian vár ránk a kocsiba.

Bólintok. Halloween van. Terveink szerint elmegyünk először egy kísértet házhoz, majd utána pedig elkezdjük járni az utcákat. Éppen ezért Ian már egy ideje lement a kocsihoz, mondván ő nem tud itt fent maradni, amíg Chad arcát sminkeltem. Ő gyorsan készen lett. Felvett pár szakadt, régi ruhát. Nem borotválkozott meg egy ideje, csakhogy legyen szőr az arcán és kócossá csinálta a haját. A szemét kisminkelte magának füstősre. A körmét pedig feketére festette. Valójában nem is tudtam, hogy tud sminkelni. Mármint az alapozóról tudtam, de többről nem.

– Miért nem öltöztél fel? – mér végig Ian, miután beülök mellé a kocsiba. Összenyomnak. Tom és ő eléggé elterpeszkednek itt hátul. Fred, az a furcsa, hangos barátjuk hátrafordul a kormány mögül, megkérdezi, hogy indulhatunk-e, majd miután Tom helyesel neki elindul a kocsi.

– Miért nem öltöztél fel? – teszi fel Ian ismét ugyanazt a kérdést.

– Felöltöztem – nézek rá értetlenül és magamra mutatok egyértelműen. Mi nem érthető ezen?

– Öhm – néz végig rajtam, miközben hallom, hogy Chad elől kuncog –, öhm... esetleg embernek öltöztél?

– Majdnem – nézek rá komoly arccal –, gyilkos vagyok.

Ezután felnevet hangosan. Meg kellene sértődnem, amiért ennyire nevet. De ez van. Nem tehetek róla. Ha esetleg nem a legjobb barátjával öltözne páros jelmezbe, akkor én is lehettem volna áldozat Tom helyet.

– Csak óvatosan – suttogom kimért hanggal –, nevess csak, ha az első áldozatom akarsz lenni.

Alig, hogy kimondom ezt, az egész kocsi felnevet. Nem értem mi van, de egy kis melegség szökik a mellkasomba. Titkon örülök neki, hogy elhívtak magukkal. Ez az első halloweenom, amikor beköltözöm. Belekarolok Ian karjába és rádöntöm a fejem, amíg oda nem érünk a nagy fehér ház elé. Nagy fekete, pókhálókkal van teli pakolva, a teraszról több csontváz lóg, miközben hangos halálröhögés halasztódik ki belőle. Nem rossz.

– Ha félsz, nyugodtan támaszkodj rám – mutat magára magabiztosan Ian. Bólintok. Nem szoktam félni nem létező dolgoktól, de oké. Legyen. Ha mégis megijednék pont a mai nap, amikor minden hamis a ijesztegetés kedvéért, akkor az ölébe ugrok.

– Gyertek már! – kiált hátra fordulva Tom, mellette a vámpír csodálja a ház külsőjét – Menjünk be együtt.

– Csak nem félsz? – kiált vissza a mellettem lévő.

– Hogyne félnék? – nevet fel Tom magára mutatva – Egy áldozat vagyok, én leszek az első, akit meg akarnak majd ölni.

– Ez igaz – bólintok elismerően. Elengedem Ian remegő kezét és elsétálok mellettük. Nem várom meg őket. Még vitatkoznak úgyis egy kicsit. Bemegyek a nagy házba. Belül félhomály honos, egy-két helyen pár mécsessel, illetve óriás, nagy logó gyertyákkal. Sok ember van benn. Az hittem, csak mi leszünk. Kicsit csalódás. Mindenféle maskarába bújt tinik járkálnak körüs-körül. Ahogy előre lépek, az ajtó mögött hirtelen egy rémisztő alak ugrik elém, fehér arcbőrrel és vérvörös ajkakkal. Megdermedek egy pillanatra, majd rájövök, hogy pontosan hol vagyok és hogy ez nem igazi. Kíváncsi szemekkel hozzá akarok nyúlni az arcához. Tudni akarom, hogyan lett ez elkészítve. Megkopogtatom a feltehetőleg kemény műanyag arcát. Műanyag vagy elefántcsont? Az elefántcsont túl drága lenne ehhez.

– Mit csinálsz? – karol át hátulról Ian. Kezemet elhúzza a bábúról, majd beljebb tol. – Ez egy kísértethez, ne elemezd itt a dolgokat. Furának fogna gondolni.

– Nem érdekel – fordítom felé a fejem –, fura vagyok.

– Tudom – nyom egy puszit az arcomra –, egy fura gyilkos vagy!

– Pontosan! – bólintok elővéve azt a vigyort, amit gyakoroltam a tükör előtt. De nem ijed meg. Ő már megszokta.

Körülnézek, majd megbökőm ismét Ian vállát, Chadre és Tomra mutatok, akik a falon logó ijesztő képekkel fotózkódnak. Egy pillanatra elállja a látásunk egy szellem átsuhanása. Felkacagok Ian sikolyától. Megragadom a kezét és a többiek felé kezdem húzni. Látni akarom a képeket közelebbről.

– Mit pózerkedtek itt? – áll meg előttük Ian karba tett kézzel. Felvonóm a szemöldököm. Annyira nem érdekel, hogy mit jelent ez a szó, hogy rákérdezzek, így csak arrébb tolom Tomot, hogy rálátásom legyen az idegen nőre. Egyenesen néz a képet nézőre. Idegen a tekintete, érzelem mentes, miközben a haját fúja a szél. Egy magas fa mellett áll, amin egy vastag kötél lóg. Nem értem.

Oldalra biccentem a fejem, bármennyire is nézem, nem bírom megérteni, hogy mi ebben az ijesztő. Ez inkább tragikus. A nő annyira elvesztette az életbe vetett hítét, hogy már az öngyilkosság előtt meghalt belülről. A teste megölése márcsak ráadás neki.

– Eliot – megugrok egy kicsit. Ian keze a vállamon pihen. Lágyan elmosolyodik. – Nyugi, csak én vagyok. Megyünk táncolni?

Táncolni? Követem a kezének a mutatásának a helyét. Egy nagy terem felé mutat, ahol a falakon futkosnak a színek, hangos popzene vegyül az emberek sikolyaival. Közelebb menve, látom a sok kísértetet, zombit, farkast, halott menyasszonyt, múmiát, holtat és furcsa mód maszkos embereket, akiknek a maszkján lyukacsok vannak. Együtt táncolnak, kezükben egy átlátszó koponya alakú pohár, amiben valami vörös folyadék forog a mozgások hatására. Valószínűleg alkohol.

– Gyerünk! – tol be az ajtóból hangosan Fred, a többiekkel mögötte. Fura és hangos barátja Iannek. Ch.

Nem tudom, mit kellene csinálnom. Én arra készültem fel, hogy kísértetházba jövünk, nem azt hogy egy rémbuliba. Nem nagyon szeretek bulizni. Fejünk felett hirtelen száguld el egy rémisztő alak, hozzá hangeffektként hallok egy éles horrorszerű kacagást. Megingatom a fejem, már fordulnék meg, hogy kimenjek és megnézzem a többi képet részletesen a falon, amikor Ian férfias keze megfogja a sajátom.

– Tudom, hogy nem a te stílusod, de a többiek azt mondták, csak így jönnél el velünk.

– Tudod, hogy nem szeretek bulizni...

– Tudom – bólint közelebb lépve hozzám –, de ígérem, nem maradunk sokáig. Csak egy kicsit.

Megfogja a derekam, közelebb húz magához, megcsókol. Mosolyogva viszonzom a gesztusát. Most én vagyok az, aki megfogja a kezét és húzza a többi ijesztő ember felé.

– Táncolok veled a kedvedért, de utána el kell velem jönnötök az utcákat járni!

– Elmegyünk veled, ígérem.

Soha nem érdekelt, hogy ki mit mond rólam. Ezért nem is figyelek oda, hogyan mozgok. Ian mozdulatait tükrözőm aprókat kuncogva, azonban egy idő után Tom éles hangja megállításra késztet mindkettőnket.

– Lányok, kinek az áldozata lehetek?

Összenézünk Iannel. Nevető ránca kidudorodik a szeme alatt és kacagni kezdünk. Belém karol, hogy tartsam közben. Ha ilyen egy buli, nem is olyan rossz.