2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Itt vagyok! – lihegek Ianre nézve, miközben az oldalamat fogom. Idáig rohantam a szobámból. – Hol van a vészhelyzet?
Azt hittem kellemes szombat délelőttöt fogok eltölteni a szobámba egyedül. Én, a két zacskó chips és a laptopom. De Ian mindent tönkre tett. Hirtelen felhívott, hogy siessek a koliba, mert nagy baj van.
– Nah? – lihegek továbbra is. Úgy érzem, alig kapok levegőt. Szúr az oldalam. – Mondd már!
Ledobom magam mellé az ágyra, már nem bírom állva. Ian bólint majd maga mellől felemel egy apró zsákszerűséget a kezében. Felvonom a szemöldököm. Mi ez?
– Volt itt egy manó, és elhagyta a pénzét? – nézek mosolyogva Ian szemébe, azonban ő továbbra is komoly arccal tekint vissza rám. – Akkor?
– Nézd meg jobban, szerinted ez mi?
Sóhajtva visszavezetem a tekintetem a kék, apró zsákra, amin szépen hímzett piros virágok vannak. A tetejét egy ugyanolyan színű kötél zárja össze. Masni alakban ül a teteje közepén, két oldala hosszan esik le mindkét oldalára. A kötél végéhez nyúlok, kék bojt.
– Még mindig nem tudom – nézek vissza Ianre –, ez egy kis zsák, semmi több, miért?
– Ne légy már ilyen hülye! – ingatja meg a fejét letéve a kezéből a tárgyat. – Tom cuccainál találtam! Biztos, hogy nem egy egyszerű zsák!
– Miért? – vonom össze a szemöldököm. – Tomnak nem lehetnek normális dolgai? – mosolyodom el szélesen. – Ezt elmondom neki, ahogyan azt is, hogy kutatsz a cuccai között.
Komolyan. Ezért kellett ennyire sietnem?
– Nem kutakodtam, csak kerestem valamit a fiókjába.
– Mit? – teszem keresztbe a karjaim.
– Az alsómat, nem találom a kedvencemet, és azt hittem, összekeveredett a mosásnál.
– Van kedvenc alsód? – nevetek fel hangosan, eldőlök az ágyon. Én ezt nem. – És az milyen? Ó! – jut eszembe az egyik, amelyiket egyszer büszkén mutatta, hogy megvette. – Az a vasemberes ugye?
– Fogd be! – csapja meg a combom erősen. – Figyelj, Chad! Ez nem poén! Ez halál komoly!
Felvonom a szemöldököm. Nem gondolom úgy, hogy ez tényleg komoly dolog lenne. Egy apró zsák. Valószínűleg dísz vagy valami ruhakiegészítő.
– Mi benne olyan komoly? – tolom fel magam a karjaimon támaszkodva.
– Ez – emeli fel megint a zsákot megrázva a kezében őrült módon –, én már láttam ehhez hasonló dolgot.
Na, ne. Én is.
– Tom koreai, igaz?
Furcsállva ülök ülő helyzetben. Nem értem, hogy jön ide a származása. Igen, az. Lassan bólintok, és kíváncsian várom, mit fog kihozni belőle.
