2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Körkörös mozdulatokkal veszem fel a piros színt az ecsetem pamacsára. Látványosan szalad fel rá a szín. Elmosolyodom, majd a fehér színnel el is keverem, rózsaszínné változott. Viszont nekem kicsit sötétesebb színre lenne szükségem. De előtte még a tartóról elveszem a fehér temperát és ismételten kinyomok még rá egy kis fehéret. Még egy kicsit halványabb rózsaszín kell. Megvárom, míg a kis kinyomott rész fel nem veszi a halványabb változatát. Ezután keresni kezdem a kék színt. Az előbb még itt volt a vászon előtt az is. A zsebembe sincs. Hiába matatom át századszorra a nadrágom zsebeit, nincs sehol.
– Nem láttad a... – nézek le a lábaim elé miközben Iannek szeretnék feltenni egy kérdést. – Felejtsd el – mosolyodok el átnézve a vászon felett. Ott ül az ágyon, a tökéletesre beállított pózba, ahogyan kértem és vár. Törökülésben ül, két keze közé hajtsa az állkapcsát, úgy néz közvetlenül rám. Ahogy kértem, komoly tekintettel. Viszont most eléggé zavartnak tűnik nekem. – Már megvan – válaszolom meg a fel nem tett kérdését. Valószínűleg leesett a palettatartóról. Sóhajtok, megrázom a testem, hogy kellően ellazuljon a tervezett tettemnek. Veszek egy mély levegőt, ezután a lábujjaim közé szorítom a félig kinyomott tubust és felemelem a kezem magasságáig.
– Imádom a hajlékonyságod, baba – szólal meg pimaszul a modellem.
– Fogd be – forgatom meg a szemem. – Na, nézz komolyan!
A kék tubusból éppenhogy egy borsó nagyságút nyomok ki a már meglévő halvány rózsaszínhez. Boldoggá tesz a látvány, amikor látom, hogy tökéletesen kijött az a szín, amit nemsokára Ian szemének a sarkába fogok használni.
– Sokáig fog még tartani? – Ian hangja idegesítően üti meg a fülem. – Már kezdek zsibbadni.
– Ha egy percig csendben maradnál gyorsabban haladnánk – nézek rá ismét –, most pedig nézz újra úgy, ahogy az előbb!
– Nem – ingatja meg a fejét –, fáradt vagyok, Eliot – nyafog szokás szerint. Ahj. Miért is kérem meg őt mindig, hogy legyen a modellem? Megkérhetném az egyik hülye barátját is. Mondjuk Chadet. Ő múltkor is csendben volt. Legalábbis amikor együtt festünk, mindig csendben van. – Kérlek, tartsunk egy kis szünetet.
– Nem lehet – ingatom meg a fejem –, na vissza. – Felsóhajtok, amikor látom, hogy megmakacsolja magát. – Ian, kérlek! – emelem meg a hangom. – Ez a festék víz alapú, és ha nem hagyod abba a hisztit, megszárad, mielőtt a vászonra kerül!
Látványosan megforgassa a szemét a dráma király, és visszaveti magára azt az arckifejezést, ahogyan azt kértem. Elégedetten elmosolyodom, és neki állok a szemét megfesteni. Próbálok gyors lenni amellett, hogy alapos vagyok. Minél előbb elhasználom a kikevert színt, annál előbb pihenhet.
Megfogom a közepesen vékony ecsetem, tökéletesen felvette magára a kellő színt, így Ian szemfehérjére festek belőle egy-egy apró adagot. Odafigyelek, hogy tökéletesen a két szemhéj, a felső és az alsó találkozásának a sarkába kerüljön és véletlenül se csússzon át. Amikor ezzel végzek megfogom az ennél eggyel vékonyabb ecsetem, és kiélesítem vele a szemkontúrjait. A tekintetem automatikusan megáll a szemgolyójánál. Valami nem stimmel vele. Kiszíneztem ezelőtt ezt a részt és a fényviszonyokat is ellenőriztem, mégsem érzem a kellő komolyságot. Nem adja át. Hülye Ian, még ezt sem tudod eljátszani teljesen. Sóhajtok. A kezembe lévő ecsettel finomítom az íriszein belül lévő vénákat. Sajnos nem rendelkezem olyan jó szemmel, hogy ezt rendesen is lássam, ezért ezt improvizálom.
– Mi lesz már?
– Egy perc – válaszolom halkan. A szemhéját még egyszer áthúzom. Talán így egy kicsit jobban átadja a külsőjét. Elég erős vonalai vannak.
– Eliot...
– Oké – emelem fel a kezem megadóan –, jó. Legyen, tíz perc szünet.
– Köszönöm! – vágja hanyatt magát az ágyon. Kuncogom a reakcióját látva. Leteszem a kezembe tartott tűecsetet a palettatartóra, megtörlöm a zsebemből lógó rongyba a kezem, és odamegyek hozzá.
– Fáj a hátad? – pillantok le rá egy szelíd mosolyt megengedve magamnak.
– Eszméletlenül. – Öregember. Sóhajtok, majd halkan fel is nyikkanok. Ian lehúzott maga mellé az ágyra. – Így ni – fordul felém egész testével –, máris jobban érzem magam.
Nem mondok semmit. Nincs kedvem leállni ebben a pillanatban még ezért is veszekedni vele. Én csak folytatni szeretném a lefestését. Szükségem van, hogy rajta legyen. Hogy ez a gyönyörűen kifejező szeme visszanézzen rám onnan. Végigsimítok a kezemmel az arcélén egészen a szeméig fel, aminél megakad a tekintetem. Onnan messzebbről, ez fel sem tűnt. A szeme alatt, közvetlenül az arca bal oldalán ott pihen egy hosszú szempilla. Melegség járja át a mellkasom, ezt látva. Akaratlanul édesanyámra emlékeztet és a kisgyermekkoromra. Emlékeimben ott játszik egy szép dallamot játszva az az emlék, amikor a kertben voltam az édesanyámmal. Pontosan ugyanígy volt leesve a szempillám, sose felejtem el.
Elmosolyodom. Mutató és hüvelykujjam közé csípem a szempilláját. Ian szeme elkerekedik, látszólag nem érti, mit csinálok. Feljebb emelem a kezem, hogy lássa.
– Fent, vagy lent? – kérdezem meg, amit édesanyámtól annyiszor hallottam azután a kerti történés után.
– Hogy? – néz egy pillanatig, majd egy nagy ó alakúvá formálódik a szája. – Eliot Hunster, nem hittem volna, hogy te ilyeneket is tudsz.
– Fent vagy lent? – kérdezem meg ismét az unottat játszva.
Izgatottan közelebb csúszik hozzám.
– Fent. – Bólintok.
– Akkor most kívánj valamit!
– Igenis! – kuncog fel lehunyva pár pillanatra a szemét. – Megvan, kívántam.
– Akkor most fúj rá háromszor – mosolyodok el én is közelebb csúszva hozzá. Megteszi, amire kérem. Felemelem a mutatóujjam és szerencséjére ténylegesen azon van az bizonyos pilla. Megfordítom a hüvelykujjam, hogy könnyebben le tudja majd fújni róla. Sikerül is neki, egy erős fújása, mint a farkas, aki elfújja a faházikót. A pilla elpiheg kettőnk között, mintha soha nem is lett volna ott, eltűnik. Mintha tényleg egy varázslat lett volna.
– Kíváncsi vagy, mit kívántam? – néz rám csillogó szemekkel. Azonnal bólintok. – Azt, hogy mindig az életem része légy.
Sajnos elérkeztünk a mai naphoz. Be kell vallanom, hogy imádtunk minden egyes novellát létrehozni velük kapcsolatban. Köszönjük, hogy velünk tartottatok 31 napon keresztül! Remélem nektek is olyan jó volt ez az időszak, miközben olvastátok a novellákat, mint nekünk az írásukkor. Találkozzunk legközelebbi vasárnap A szépséges szörnyeteg című történetnél. Elvégre ott még mindig folyamatban van Chad és Tod kis története!
