2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A fák megrökönyödnek az erős lökések alatt, a lombjaik, a levelekkel együtt vad táncot járnak. Körös-körül, mintha csak egy szélboszorkány születne újjá. Nyelek egyet. Még közelebb hajolok az ablakhoz. Innen a negyedikről sokkal jobban látszódnak a fák. Még, ha kevés is van az utcában. Felettük mélységesen összeháborgott felhők gyülekeztek egymás hátára. Mérgesen néznek a föld irányába, kacagnak, forognak, villámokat fújnak egymás irányába.
Erős a fényük, kicsit hátrább is ugrok ennek hatására. Jaj. Megdörzsölöm a szemem, alig látok. Kisebb foltok jelennek meg előttem. Nagyobbak, kisebbek, ovális és köralakú is. Megérzem a vállamon Tod erős fogását. Megfordulok, ám mielőtt bármit mondana a világ felmorajlik körülöttünk. Megijedek, hiszen Tod egész testében összerezzen. Vállai egymás felé fordulnak, karjai saját testét ölelik. A látásom kezd jobb lenni.
– Gyere ide – húzom a karjaimba. Magasabb nálam, sokkal. Viszont ilyenkor rám támaszkodik. Én vagyok az ő fogantyúja, amibe belekapaszkodhat, ha valami nem jó. Ha instabil. Erősebben ráfogok a derekára, úgy tolom őt be a szobába. – Gyere, ülj le ide – ültetem le az ágyra.
Bátorítóan rámosolygok. Látom rajta, hogy zavarba van az előbbitől. De tudja jól, hogy előttem nem kell szégyellni magát. Látom már ennél kínosabb dolgokba is, ugyanúgy fordítva is.
Hirtelen a szoba kifehéredik egy pillanat erejéig, majd másodpercek sem telnek el és hallani, ahogy elered az eső. Erőteljesen szakad le az égből. Elfordulok tőle, az ablak felé sétálok. Az eső szakad, ahogyan csak bír. Az esőcseppek egymást kielőzve esnek le a föld irányába, sajnos néhányuk durvábban esnek, nekiütköznek a párkánynak, az ablaküvegnek. Megingatom a fejem. A világ ismételten morran egyet. Gyorsa elhúzom a sötétítő függönyt. Jobb, ha Tod nem látja, hogy mi történik odakint.
– Jól vagy? – sétálok vissza hozzá.
– Persze – bólint szaggatottan. A sötétítőnek köszönhetően félhomály honol. A kislámpa fénye világítja be a helyiséget, amit Tod miattam kapcsol fel, amikor nála alszom. Látványosan sóhajt egyet, majd hanyatt dől az ágyon. Valahogy el kellene terelnem a figyelmét.
– Tod – szólítom meg egyik lábamról a másikra állva.
– Hm? – néz fel rám.
Erősen remeg össze a világunk, durvábban, mint eddig valaha. Leülök mellé. Szegényem egyenesen a plafont bámulja megfagyva.
– Nem kell félned Tod – fordulok felé megsimítva a combját. – Itt vagyok.
– Nem félek – erőltet egy nevetést ki magából. – Csak utálom ezt az időt.
– De miért utálod? – folytatom a simogatást. Láthatóan megnyugtatja az érintésem.
– Nem tudom – vonja meg a vállát. Elharapom az ajkam, fél szemmel látom azt a tompa fényt, amit a függöny próbál kint tartani. Már megint villámlik. Gyorsan felmászom az ágyra, pontosabban felé mászom. A hasán foglalok helyet, lehajolok hozzá és befogom a fülét. Megdöbbenve néz vissza rám, viszont a keze hamar megtalálja a derekam. – Mit csinálsz?
– Csak leültem – pillantok rá ártatlanul –, hol is tartottunk? Öhm... Miért félsz a viharban?
– Nem tudom... – fordítsa el tőlem az arcát. Szép haja széjjel áll a feje körül. Gyengéden rásimítok a tincsekre. – Nos... – Kezd el beszélni – Régebben, amikor gyerek voltam sokat voltam egyedül az ilyen éjszakákon.
– Miért? – hajolok hozzá közelebb.
– Mert a szüleimnek mindig a munka az első – érzem meg a keze simítását a combomon. – Néha, amikor a nővérem otthon volt, akkor átmentem hozzá és ő megvédett mindentől – mosolyodik el gyengéden.
– Nagyon szereted a nővéred, igaz?
– Igen.
Viszonzom a mosolyát, hallom kintről a borzalmas hangokat, viszont ez nem érdekel engem és ahogy látom mostanra őt se nagyon.
– Tudod Tod – suttogok neki a félhomályban, hogy még romantikusabbnak tűnjön, amit mondok –, ha a világ megutálna téged és minden erejével harcolna ellened, én akkor is átkarolnálak és megvédenélek.
– Te őrült vagy – nevet fel zavartan –, néha komolyan elgondolkodom, honnan veszed ezeket a szövegeket.
– Az agyamból – hintek egy puszit az ajkára, viszont, mielőtt elhúzódnék az alsó ajkát az ajkaim közé csípem. Megfogja az arcom az egyik kezével, úgy csókol vissza.
Nem kell ide holmi vihar vagy borzalmas hangok. Elég vagyok én magam is. Hiszen képes vagyok megnyugtatni Todot és egyszerre viharra lenni annak a személynek, aki bántani merné.
– Tudod – kacsintok rá incselkedően, miközben elfekszem a testén –, én vagyok a te páncélos lovagod.
