2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Eliot álmos arca végre megjelenik a képernyőmön, így végre elkezdhetjük a munkálatokat. Chad rosszkedvű, ezért eldöntöttük, hogy a közös koli szobájukat kitakarítjuk. Együtt. De ez a szemét hazament, így most egyedül ülök a szar közepén. Szó szerint.
– Ne nézz így rám! – Csuklójáról a fekete hajgumit a labancára húzza, a nyaka alján kontyozza össze a loknikat.
– Hogyne néznék így? – hajolok közelebb a laptopom kamerájához, kezemmel dühösen mutatok magam mögé. – Nézd mekkora kupleráj van, és itt hagytál!
– Fontos volt hazajönnöm, te is tudod! – szűkíti össze barna sörénnyel tarkított szemét. Felsóhajtok, arcomat durcásan felfújom. Ja, nyilván haza kellett sietnie a csajához. Az apja elvileg elfogadta a kapcsolatunkat, mégis kényszeríti őt arra, hogy különböző haverjainak a lányaival ebédeljen.
Én mondtam neki, hogy egy ebédet kibír, ne veszekedjen, de nem gondoltam bele, hogy ezek az incidensek engem háttérbe fognak szorítani.
– Mindegy. Megcsinálom egyedül.
Megvonja a vállát, piszkos körmét piszkálgatja.
– Amúgy is a te barátod.
Felhorkantok. Hátra dőlök a székbe, hitetlenkedve nézek a pixeles szemébe.
– Meg a te szobatársad! – kontrázok rá. Megvonja a vállát, szépen ívelt ajkával csücsörít. Ha most itt lenne megharapnám.
– Akkor most nekiállsz, vagy nem? Soha nem fogsz végezni.
Fújtatva felállok a székről, megadóan felemelve a kezeimet. Nem hiszem el mire nem vagyok képes érte!
– Akkor mondd, mit hová tehetek.
Közben kihúzom a széket a képből, hogy lássa, mit csinálok. A sarokban találok egy seprűt, először a sepregetéssel kezdek. Undorító, ami itt van. Nem csoda, ha Chad rosszkedvű.
– A szemetet mondjuk a szemetesbe – szólal meg, amikor a lapátra sepregetem a szemetet.
– Mindjárt a szádba öntöm – egyenesedem fel, szemeim még kamerában is láthatóan dühösen villannak.
Felnevet, amitől nekem is felfelé görbül a szám. Nem tehetek róla, túlságosan odáig vagyok ezért a kis nyomiért; főleg, ha nevet. Olyan ritkán teszi, beleremeg az egész testem és lelkem, ha meghallhatom.
– Igazából, ez fizikailag lehetetlen jelenleg. Meg, akkor mást is tehetnél oda.
Egyszerre húzzuk perverz vigyorra a szánkat. Eliottal sok mindenben különbözünk, kivéve ebben. Mindketten elmondhatatlanul kiéhezettek vagyunk a másikra. Közelebb lépek a laptophoz, halkabban kezdek beszélni, nehogy illetéktelen ember meghallja.
