2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Novemberhez közeledve az idő kezd csípősen hideg lenni, jelezve nekünk, hogy hamarosan itt van ténylegesen a tél. De akármilyen időjárás is legyen, a havi bevásárlásunkat Kyle-lal el kell végeznünk. Ez már csak ilyen szobatárs dolog.
– Mindent megvettünk? – nézek le a kettőnk között himbálózó szatyorra, ami tele van háztartási cuccokkal. Kéztörlő, wc-papír, tisztálkodási szerek, mosópor, és társai. Még jó, hogy Kyle nem allergiás semmire, így nem kell külön-külön beszereznünk ezeket. Nem úgy, mint az a srác, akiről egyszer Jack mesélt. Van valami drogos haverja, aki állítólag minden létező hülyeségre allergiás, vagy érzékeny.
– Nagyon remélem – húzza összébb magát. A hideg levegőtől kipirosodott fehér arca, orra olyan, mint egy kis manóé, főleg ebben a pomponos sapkában. Elképzelem Kyle-t zöld ruhában a Mikulás mellett, és előtör belőlem a nevetés. – Mi olyan vicces? – vonja fel a szemöldökét. Megáll, lerakjuk a szatyrot, miközben a zsebéből előhúz egy szál cigarettát.
– Nem gondolkodtál azon, hogy mellékállásban a Mikulásnak kéne dolgoznod? – cukkolom, miközben kezemmel takarom a cigijét, hogy meg tudja azt gyújtani. A láng nagyra kap, majdnemhogy leégeti a szemöldökét, ám ő meg sem riad, csak csillogó szemekkel figyeli, ahogy a papír és a dohány együttese kellemesen perzselődni kezd.
– Nem hiszem, hogy jól fizetne. Meg amúgy is, van egy enyhe apa-komplexusom, lehet lefeküdnék vele – vigyorodik el, a szekálást fel sem veszi. Undor költözik a számba. Elbassza a gyerekkoromat.
– Szerintem – ragadjuk meg mindketten a szatyor egy-egy fülét, így folytatjuk a délutáni sétánkat – a Mikulás szűz.
Kyle jóízűen felnevet, jó hangosan, az egész tér tőle zeng. Érzem, égni kezd az arcom.
– Most miért nevetsz?! – rivallok rá, összeszűkített szemekkel. – Nem mondtam semmi vicceset!
– A Mikulás szűz, hát beszarok! – röhög tovább, a nikotin füstfelhő gőzmozdonyt varázsol belőle. – Szerinted Télanyót csak úgy nézegeti, mint a vitrinbabát? – pillant oldalasan felém, pimasz mosolyát egyáltalán nem rejtegeti.
– Gusztustalan, miket gondolkodsz – ingatom meg a fejem, amin csak jobban nevetni kezd. Kis rohadék. Én akartam szekálni, de folyton bedobja a visszajátszós kártyát. Pont, mint UNO-ban. Abban is folyton csal.
– Ugyan már, Bri, ne tedd a szűz picsát! Te még soha nem láttál Mikulás-pornót?
– Őőőő, nem?! – fordulok felé, összevont szemöldökkel, az undor csak jobban szétterül a számban. Ezen még jobban röhögni kezd, öblös hangja körbelengi ezt a Napsütéses délutánt. Én is elmosolyodom, édes kacarászása engem is jókedvre derít. Kyle gyönyörű, ahogy nevet. Ilyenkor szinte ragyog, mint egy bámulatos ékszer, én pedig szarka módjára rárepülnék, elrabolnám, csakhogy a fészkembe vigyem.
Jelen esetben az ágyamba. Még a Télapó ruhát is elviselném rajta.
– Akkor meg van az esti programunk a koliban – kacsint rám. Már nyitnám a szám az ellenkezésre, amikor megérzem, a nejlontáska az ujjaim alatt igencsak nyúlni kezd. Mindketten ijedten odakapjuk a tekintetünket, de már túl késő: a szatyor fülei leszakadnak, a tartalma a sárgulófalevelekkel borított járdára pottyan.
– Bassza meg... – szitkozódunk egyszerre, mint a rossz ikrek a Disney-csatornán.
– Nincs para – térek én először észhez. Leguggolok, leveszem a hátamról a táskám, és gyorsan elkezdem beletuszkolni az apróbb dolgokat, amik még esetleg beleférhetnek a többi mellé.
– Nehéz lesz neked, hagyd – guggol le velem szembe. Leveti a kabátját, összeköti az ujjait, abba kezdi el pakolgatni a termékeket. Felvonom a szemöldököm.
– Bear Grylls?
– Ja, titokban szobrász tanoncnak adom ki magam, hogy a rajongóim ne ismerjenek fel – mormolja teljesen komoly hangon. Felkuncogok, majd beharapom az alsó ajkam, hogy visszafogjam magamat.
– Szóval Bear Grylls a Télapóra veri? – próbálok továbbra is segíteni neki pakolni. Ahogyan a kakaóhoz nyúlok az ujjaink összeérnek. Nagyot nyelek, a hideg levegő ellenére az arcom lángokba borul, a szívem a torkomban dobog.
– Legyél te a városi Télapó idén, és járj utána – emeli mélybarna tekintetét az enyémekbe. Kyle annyira kegyetlen. Tudom nagyon jól, hogy viccel, csak ugrat, nem gondolja komolyan. De, ameddig ezekkel a szemekkel néz rám, a szívem képtelen hallgatni az eszem intő jeleire. Hevesen verdes, ki akar szakadni a helyéről, és összefonódni Kyle-léval.
Ahogy guggolunk a feltornyosult termékek mellett a késő őszi naplemente sugarai átszöknek a fák kopaszodó lombjai között. A világ minden zaja megszűnik körülöttünk, csak az elhaladó autók tompa motorzaja tolakodik be az idilli buborékunkba. Miért néz így rám? Beleremeg az egész testem. Ég az elnyomott vágytól, hogy azonnal magamhoz rántsam egy édes csókra, becézgessem a pimasz száját, a kezem pedig bejárja a huncut testének minden apró kis zugát, csakhogy lássam, mik a gyengepontjai. Meg akarom ismerni őt, kívül-belül. Én akarok lenni a Dórája, aki minden nap felfedezi őt.
– Amúgy meg – kap a kezem után, remegő végtagomat két tenyere közé veszi. Itt a vége. Most fogok meghalni szívrohamban. Nagy, aggódó szemekkel vizslatja, hüvelykujjával gyengéden végig simít a tenyerem közepén végig húzódó hegen.
Beszívom az ajkaimat.
– Nincsen szuicid hajlamom, vagy ilyesmi – kezdek azonnal magyarázkodásba. Mint, aki meg sem hall, tovább vizslatja a már csak besebesedett vonalat. – Valamelyik nap csak próbáltam szappanból kacsát faragni, és a kés jobban csúszik rajta, mint gondoltam, aztán... – A szavak a torkomon akadnak, ahogyan lassan a szájához emeli a tenyerem, és lágy csókot hint a sebre.
– Van munkavédelmi kesztyűm az ilyen esetekhez. Legközelebb szólj.
– Én... – kezdem, de a szavak elakadnak a torkomban, ahogy a hirtelen melegség végigsöpör rajtam. Zavaromban a kezemet a fejemhez kapom, hogy megdörzsölhessem a homlokomat, próbálva eltüntetni a vörös árnyalatot, ami most már biztos, hogy az arcom minden centiméterét elfoglalja. – Nem is tudtam, hogy a Grylls munkavédelmi kesztyűt használ – hebegem, erőltetve kacarászom, miközben próbálom felfogni a helyzet komolyságát.
A testem remeg, az agyam zűrzavaros, és a gondolataim egy szélviharban kavarognak. Mit csinálok? Az ujjaim a földön heverő faleveleken tapogatnak, mintha csak azok tudnák elmondani, hogyan is kéne reagálnom erre a pillanatra. Kyle közelsége egy olyan világot nyitott meg előttem, amit eddig erősen próbáltam elnyomni magamban, erre én csak állok itt, mint fasz a lakodalomban. A félelem, a vágy keserédes egyvelege harcol bennem, de ahogy belenézek a mélybarna szemeibe, az elnyomott érzések, és a bizonytalanság teljesen kiborítanak.
Kyle hahotázása rángat vissza a valóságba.
– Te azt hitted, a Mikulás szűz, miért is lep meg, hogy elhitted, Grylls nem használ semmi munkavédelmi eszközt? – ingatja a fejét hitetlenkedve. Felfújom az arcom, a maradék cuccokat erőszakosan dobálom bele az összeeszkábált táskába.
– A Mikulás igazából nem is létezik – állok fel, nadrágomat leporolom, és elindulok előre. Kapja be, a faszparaszt!
– Ez az, Hunster, rázzad csak! – kiált utánam, én pedig a magasba emelem a középső ujjam, csakhogy érezze a törődést.
