2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Mit ér a hírnév, ha magányos vagy? – áll egy idézetes képen az Instagram feedemen.
Semmit – válaszol az agyam önkénytelenül is. Semmi sem ér semmit, ha valójában legeslegbelül egy magányos lélek vagy.
Egész éjjel nem aludtam; akárhányszor lecsuktam a szemem Tod síró arca jelent meg előttem. Megverték. Sokan azt hiszik, bánthatják csak azért, mert én is bántom. Pedig ez nincs így. Én soha nem akartam, hogy mások így bánjanak vele.
Ökölbe szorul a kezem, megrázom a fejem, és elfogadom a tényt, hogy túl zavarosok a gondolataim ahhoz, hogy én valami alvásfélét műveljek ma. Egy szál alsónadrágba átszelem az ágyam és az ablakom közti rövid távolságot, feltolom azt, majd beleülök. Az őszi, hűvös levegő kellemesen simogatja a felhevült bőrömet, a hajnal vöröses fénye vértengerré festi a kora reggeli égboltot. Pont, ahogy a csontos öklök Tod gyengéd arcát. Azt az arcot, ami mindig felderül, amikor meglát engem. Azt az arcot, ami folyton elpirul, ha hozzászólok. Azt az arcot, ami annyira szeret engem.
Kiszárad a szám, a mellkasom hevesen mozog fel-alá, a keserűség teljesen szétárad a szívemben. Túl messzire mentem ezúttal... Muszáj ezt neki is megtudnia. Tudnia kell. Akarom. Mi lesz, ha ezután teljesen megutált?
Beharapom az alsó ajkam, instán megnyitom az üzeneteinket. Nincs is sok minden, csak, ha én kértem tőle valamit az iskolával kapcsolatosan. Itt az ideje megtörnöm ezt. Megnyomom a mikrofon ikonját, majd amikor elindul a felvétel ijedten a kuka felé húzom. Basszus, majdnem megtettem. Majdnem küldtem neki egy hangüzenetet. De istenem... Nem mehet ez így tovább... Bekapcsolom a hangrögzítőt megint, és a térdeimre hajolok, úgy takarom az égő arcomat.
– Tudod... – kezdem halkan. Azt sem tudom, mennyi időt tölthettem el némán, mennyi ideig vette az egész csak a légzésemet. – Tudod... Tudod nagyon jól, hogy én ezt nem akartam. Tudod nagyon jól, hogy nem így akartam... – markolom erősebben a térdeimet, körmeim mély sebet vájnak a bőrömbe. Gyerünk, Eric, képes vagy rá! Nagyot nyelek, a hideg szellő, mintha bíztató löketet adna, hogy mondjam tovább. – Amúgy is az egész a te hibád! – csattanok fel hirtelen, majd gyorsan beharapom a szám. – Mármint... Tényleg annyira fontos minden évben bevallanod, hogy szerelmes vagy belém? Hidd el, először is felfogtam – nevetgélek, zavartan a tarkómat vakargatom. A fejemet visszahajtom a térdeimre, továbbra odamotyogok. – Nagyon jól tudom, hogy mennyire szeretsz. Mai napig nem értem, hogy miért, hiszen folyton bántalak, nincs hozzád egy kedves szavam se, de azt tudom, hogy szeretsz. Úgy igazán. Te még akkor is odáig lennél értem, ha egy zsák krumpli volnék. Ez pedig nagyon ijesztő. Meg tudod... Mi barátok voltunk. De nem tudok továbbra is olyan ember barátja lenni, aki ennyire komoly érzelmeket táplál irántam. Aki igazából rólam álmodik, aki vonzódik hozzám, mert én... – Olyan erősen harapom be az alsó ajkam, megérzem a kibuggyanó vér ízét is. – Én nem vonzódom hozzád, de ezt már elmondtam. Attól, mert gyönyörűek a szemeid, kívánatosak az ajkaid, szépek a lábaid, és... Te jó ég, miket beszélek?! Mindegy, felejtsd el! Nem is erről akartam beszélni! – ingatom hevesen a fejem. Nem tesz jót nekem, hogy nem aludtam, nehezemre esik az értelmes beszéd.
Felállok az ablakból, idegesen kezdek körkörösen mászkálni a szobámban.
– Azt akartam mondani, hogy... Sajnálom – torpanok meg, ujjaimat tördelem. – Soha nem gondoltam volna, hogy a kis heccem ennyire nagyra nővi magát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyes homofób gecik megvárnak suli után, és ennyire durván szétverik az arcodat. Azt se gondoltam, hogy ezt közzéteszik az interneten. De mondjuk annak örülök, hogy a szüleid rendőrségre mennek majd az üggyel. Megérdemlik a rohadékok! Ahogyan én is... De ugye tudod, hogy nekem ebben nincs benne a kezem? Ugye? Tényleg nincs. Lehet, hogy sok rosszat mondok neked, de fizikálisan soha nem bántanálak. Annál azért többet jelentesz nekem... – Itt megint beszívom a szám. Furcsaságokat beszélek. – Szóval... Bocs. Gyógyulj meg hamar... – hadarom gyorsan, majd felemelem a telefont a kezemben, hogy elküldjem a hangüzenetet. Ám, ahogy ránézek a képernyőre egyfajta megkönnyebbült érzés lesz úrrá a mellkasomon. Idő közben elengedtem a mikrofont, ki tudja mióta nem vette a hangomat.
Nevetésben török ki, hitetlenkedve ingatom a fejem, miközben ledőlök az ágyamra. Majd holnap elmondom neki. Addig is engedem, hogy átjárjon a kellemes fáradtság, a hűs levegő megborzongtassa a teljesen csupasz testemet. Remélem, nem sírt sokat...
Hétfő reggel úgy hozza a sors, hogy egyszerre lépünk az iskola kapuja elé. Bőrkabátot visel, hosszú haja takarja az arcát, ám ahogy rám pillant belém akad a véraláfutásos szeme, felrepedt szája.
– Mi van? – kérdi, hangja bunkó. Nagyot sóhajtok, mellkasomat ismét ellepi a kellemetlen szorongás, kezeim ökölbe szorulnak. El kell mondanom neki...
– Csúnya vagy – tolom ki rá a nyelvem, majd vállammal kicsit odébb tolva kielőzőm.
– Te is! – kiált utánam, nekem pedig fülemig ér a szám. Nem utál.
