2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Laktózintolerancia és gluténérzékenység, kezdődő inzulinrezisztencia. A szenthármasság, amely felemésztette az egész életemet táplálkozás szempontjából, most mégis itt állok egy cukrászda ajtaja előtt.
Egy eldugott kis utcába kellett jönnöm. Az ember nem is hinné, hogy még mindig London utcáin jár, amikor itt köt ki. Rengeteg pad, fa, macskakő, kevés ember. Leginkább a két szélsőséges korosztályt látni csak a szemekkel is, a legapróbbat és a sírhoz közelit már. És, ha mindettől nem tűnnék ki alapból sem a tömegből, undorként néz vissza rám a kirakaton visszaverődő tükörképem.
Habár már ősz uralkodik a Nap még erősen süt át a fák kopaszodó lombkoronáján, fehér arcomon megülnek a fényes pontok. Karjaim összefonom a mellkasom előtt, az enyhe szellő már hűvös, tolakodó perverzként bemászik az ujjainál hálós, fekete pólóm alá.
Beszívom az ajkam, ahogyan tovább kémlelem magam. Edzenem kéne. Tömegelnem. Hát, nézzünk már azokra a pálcikákra, amit a lábaimnak nevezek! És az, hogy fekete, a térdénél szakadt csőnadrágot hordok egyáltalán nem segít az összképen. Talán hallgatnom kellene Chad divat tanácsaira...
Nagyot sóhajtok, lehunyom a szemem, a sötétséget hamar felváltja egy kép önmagamról egy napraforgós kantáros nadrágban. Kiráz a hideg... És nem tudom, hogy a képtől, vagy mert egy esőfelhő elkobozta tőlem a Nap melegítő erejét.
Nem kellene tovább a nagy, rózsaszín fánk előtt álldigálnom, az a kevés ember is gyanúsan méreget. De a lábaim nem hajlandóak engedelmeskedni a parancsomnak. A bentről kiáradó édes illat körbeölel, vonz, testem azonban ellenáll. Nem szabad. Nem lehet. Meg amúgy sem szeretem... Csak Chadnek akarok venni pár darabot. Ma este hosszú idő után végre megint átjön, szeretnék neki ennyivel kedveskedni.
Egy kislány, habosbabos ruhában nyitja ki a cukrászda ajtaját, idősödő asszony mellette, kezében egy fedetlen, emeletes, gyönyörű torta. Összefut a számban a nyálam, de gyorsan meg is rázom a fejem. Emlékezz, Tod, mi történt legutoljára, amikor tortát ettél! Hülye Ericnek a születésnapján... Aztán lehánytad szegény öccsét is. Meghökkenek. El is felejtettem, hogy én hét évesen találkoztam először Chaddel...
Ericet általános iskolás korom óta ismerem. Első osztályban teljesen véletlenül egymás mellé ültünk le, ennyi pedig bőven elég volt, hogy jóban legyünk. Szinte legjobb barátokká nőtük ki magunkat, ennek ellenére elmondhatatlanul meglepődtem, hogy meghívott a nyolcadik szülinapi kis zsúrjára. Fontosnak éreztem magam, olyannak, aki számít.
Anya csak azzal a kikötéssel engedett el, hogy még véletlenül sem eszem egy sütiből, se tortából.
– Tessék! – nyújtott át nekem egy szelet tortát Eric. Az íncsiklandozónak tűnő édesség szétmarcangolva terült szét egy Verdás papírtányéron. Még az emlékére is összefut a számban a nyál. Fehér habbal volt megtöltve, a tetején valami híres Forma 1-es versenyző lett darabokra cincálva.
– Nem kérek, köszönöm – ingattam meg a fejem, kezemmel gyengéden visszatoltam hozzá. Emlékszem, akkoriban még inkább hasonlított szőkéhez a vörös haja, a szemöldöke éppencsak látszódott, de kérdőn felvonni már akkor is nagyon jól tudta.
– Miért? Ha télleg a barátom vagy, eszel belőle.
Vicces, már akkor is mekkora egy zsarnok volt.
– Eric! Ne bántsd Todot! – ragadta meg az anyja hirtelen a karjánál fogva, úgy ráncigálta kicsit odébb tőlem. – Ha nem kér tortát, akkor nem kér!
Eric feje elvörösödött, szemeit lesütötte.
– Nem kér, mert nem a barátja! – szólalt meg nevetve egy másik meghívott osztálytársunk. Arca már tiszta maszatos volt, tortás villával mutogatott felém.
– Ez nem igaz! – csattantam fel a saját védelmemre. Emlékszem, Eric szemei megteltek könnyekkel. El sem hiszem, mekkora balfaszok tudnak lenni a gyerekek.
– Ha az lennél, ennél a szülinapi tortámból!
Összeszorítottam az ajkaimat, majd remegő kezekkel elvettem tőle a tányért. Óvatosan levágtam a villámmal belőle egy darabot, majd a lehető leglassabban a számba helyeztem. Olyan mennyei ízvilágot azóta sem éreztem. Úgy faltam be, mint, aki még soha nem evett.
– Ez a beszéd, haver! – karolta át a vállam Eric vigyorogva, még egy puszit is nyomott az arcomra.
– Bleeee – hallatszódott egy undorodó hang a lábainktól. Egyszerre pillantottunk le oda, egy mondhatni kopasz, pufi, kantáros nadrágba bújtatott kisfiú állt. Chad akkoriban kábé hároméves lehetett. Tisztán nem emlékszem, hogyan is nézett ki, de arra igen, hogy imádnivalónak gondoltam.
– Nézd, Tod! Ő az öcsém! – hajolt le hozzá Eric, kezével intett, hogy én is tegyek hasonlóképpen. Már akkor is éreztem a fura érzést a gyomromban, de próbáltam nem foglalkozni vele. Így hát, lehajoltam a pici Chadhez, aki azonnal a nyakamba kapaszkodott, hogy vegyem fel. Nekem pedig több se kellett, lehánytam szegényt. Amennyire kínos volt eleinte a jelenet, annyira vicces lett a végére. Chadet elvittük lemosdatni, átöltöztetni, majd nekiálltuk piszkálni. Amíg teljesen rosszul nem lettem, és hívni kellett az anyukámat, hogy jöjjön értem.
Az emlékekre széles vigyor költözött a számra. Nem szeretem az édességeket; de az illatjuk örökre a kedvencem marad, ha folyton eszembe juttatják ezt az ikonikus első találkozásunkat.
