2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Körbenézek a helyiségben. Sok gyerek van itt. Nagyon sok. Elég aprók, pedig én sem vagyok olyan, hű, de nagy. Körülöttem rohangálnak, talán kergetőznek. Ijedten Brian felé fordulok, hogy megragadjam az alkarját, azonban hűlt helyét sem találom. Egyedül maradtam egy teremben ennyi gyerekkel. Úristen!
Veszek egy mély levegőt, az egyik kölyök, aki elém ugrott a másik elől megfogom és leguggolok elé.
– Hé, kölyök – nagy ijedt szemekkel néz vissza rám. Gyengéd próbálok lenni, ezért elmosolyodom és megsimogatom a fejét –, nem láttad véletlenül Briant?
– De – bólogat hevesen –, ott van a hátsó asztaloknál! – mutat abba az irányba – Építőkockázik.
He? Fordítom oldalra a fejem. Ott csak egy aprócska szőke kisfiú játszik.
– Soha nem engedi, hogy játszak vele... – hallom fél füllel a mondókáját – Óvóbácsi, rászólsz?
– Nem vagyok óvóbácsi. – mondom unottan. Elengedem őt, majd felállok. Remek.
Brian pár héttel ezelőtt kitalálta, hogy önkényeskedjünk, mert hogy az annyira jól mutat majd az egyetemi felvételihez. Ezért eldöntöttük, hogy a legközelebbi óvodában fogjuk ezt megcsinálni, ahol keresnek ilyen embereket. El sem hiszem, hogy belementem ebbe a hülyeségbe.
– Itt hagyott a kis vakarcs...
– Vakajcs? – egy kislány áll velem szemben. Nagy, barna szemekkel pásztáz, pufi arcán élénkpiros rózsa fekszik. – Mi az a vakajcs?
– Vakarcs – javítom ki azonnal, miközben körbenézek –, a másik bácsi, aki tegnap is itt volt veletek, ő a vakarcs.
– Kit hívsz te vakarcsnak? – hallom meg a hangját nem is olyan messziről. A terem elején van, az óvónővel jött vissza valahonnan, a kezükbe egy-egy nagy dobozzal. Igazán szólhattak volna nekem, ha el kellett menniük.
– Mit hoztatok?
– Cuccokat a csoportos feladathoz – teszi le az első asztalra a dobozt. Belenézve látom, hogy teli van sok makkal, tobozzal, kis faágakkal és ragasztópisztollyal.
– Gyerekek! – kiált a mellettem lévő nő, kissé összébb húzom magam, olyan éles hangja van – Gyerekek! – tapsolni kezd magasan a levegőben, így mindenki rá néz. Még én is.
Hülye egy módszer. Homályos emlékeim vannak róla, hogy az én óvónőm is csinált hasonló dolgot. Felvonom a szemöldököm és karba teszem a karom. Kíváncsi vagyok.
– Mindenki üljön a helyére, oda ahová ebédnél is szoktunk, itt az idő egy kis közös játékra!
Közös játék? – visszatartom a kitörő gúnyos kuncogásom. Közös játékot akar, de a sajátjaikat be se fejezhették. Láthatóan nem mindenkinek tetszik, van, aki meg is kérdőjelezi. Ránézek a másik oldalon álló barátomra, nagy, kedves mosollyal próbálja őket csitítani, esetleges ígéretekkel, hogy ő mindenkinek segíteni fog. Édes ez a mosoly. Nem tudtam, hogy szereti a gyerekeket.
