2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Ez baromság – túrok bele a hajamba frusztráltan. Brian kuncog rajtam. A vállammal meglököm érte.
– Szerintem jó dolog – simogatja a saját vállát, mintha olyan erősen löktem volna –, majd az eső évfolyamtalálkozónkon eljövünk ide és kiássuk.
Hát persze, hogy nem. Megforgatom a szemem, majd az előttem álló ember válla felett átnézek arra az nagy gödörre. Az évfolyamunk, mondván, hogy ez az utolsó évünk így együtt kitalálták, hogy készítsünk idióta időkapszulát. Ráadásul az idióta Blake hibája... Az ő ötlete volt. A többiek meg mentek utána. Még a tanároknak is tetszett.
– Még körülbelül ketten vannak előttünk – mondom a mellettem állónak. Itt állunk egy ideje a sorban már Briannel. Pedig szívesebben lennék a meleg szobám kényelmes ágyán, mint itt, ahol a szél fújja a fa lombjait, és talán, ha jól érzem, csepeg az eső. Nagyszerű.
– Esik? – nézek fel az égre. Eléggé szürkévé vált. Sehol a nap, sehol a jó idő. Miért nem lehetett megvárni, míg kitavaszodik?
– Egy kicsit – néz fel Brian is –, szitál. Ne aggódj, nem hiszem, hogy beered.
Bólintok. A kezében lévő papírkát kezdem tanulmányozni. Saját ötlete szerint éppen elegendő, ha leírja a jövendőbeli Briannek, hogy milyen célokat szeretne elérni, illetve egy kis személyes üzenetet magának. Pedig kíváncsi vagyok, hogy mi lehet pontosan benne.
– Meg se próbáld – tolja ki rám a nyelvét. A kezében lévő lapot összehajtsa és eldugja a zsebébe.
– Mit írtál le? – biccentek a zsebe irányába.
– Már mondtam – mosolyodik el –, levél magamnak.
– Tudom, célokról, de mi van, ha nem érsz el belőle semmit? – nézek rá komoly arckifejezéssel. Nem akarom, hogy a tíz évvel idősebb Bri szomorú legyen.
– Elérek mindent, amit kitűztem! – vigyorodik el szélesen. – Ne aggódj te értem – mutat magára büszkén. – Brian Hunster vagyok.
– Tudom – halkulok el. Pontosan tudom. Pontosan tudom, hogy emiatt fog nagyon szomorú lenni, ha nem sikerül neki valami, és még az orra alá is lesz dörgölve önmaga által. Ki tudja... Talán alkoholista várna belőle a felismeréstől, hogy nem ért el semmit, amit akkor akart. Nem akarom, hogy ilyen emberré váljon. Beleharapok az alsó ajkamba, úgy lépek egyet előre a sorban. Már csak egy ember és mi jövünk. Kezemben a közös képünkkel, ami még kilencedikben készült a kollégiumi szobába. A kedvenc képem rólunk. Kerettel együtt hoztam, nehogy megsérüljön az évek során.
– Következő! – hallom meg a tanárnőnk hangját. Briannel egyszerre lépünk előre. Figyelem, ahogy lassan kiveszi a zsebéből a lapot, illetve a hátsóból is egy borítékot, ami talán erős kartonból készülhetett. Beleteszi az összehajtott üzenetet, és belehelyezi a gödörben lévő nagy fémtálba. Nyelek egyet. Nem tudom elkergetni a szemem előtt álló tíz évvel idősebb barátomat. Megvárom, míg elmegy a többiekhez, akik végeztek már. Megfogom a borítékot, és a képkeretem külsőjébe tűzőm minkét oldalát.
Egyik este vissza kell jönnöm és elolvasnom a levelét – teszem bele a fémtálba a képkeretet. Hiszek Brianben, sok mindenre képes, viszont az élet sokszor szar és kiszámíthatatlan, nagyon jól tudom. És nem fogom hagyni, hogy egyszer is rosszul érezze magát, ha netalántán nem sikerül neki, amit kigondolt. Elolvasom a levelét, megjegyzem a fő célokat, és mivel egész életében ismerni fogom, tudni fogom, mit ért el. Ha kudarcot vall, itt leszek, és újra ki fogom ásni ezt a gödröt, és eltűntetem a bizonyítékot a múltból.
