2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Perzsel az ajka. Minden érintése lángra lobbant, mintha a Pokolba taszítana, de mégis elviselném az örökkévalóságig, ha csak pár másodpercre is újra érezhetném. Az ajkait, amelyeket mindig idegesen harap, most sebesen, kiszáradtan keresik az enyéimet.
Az ősz hűvös szele belekap a hajamba, hátra simítja, miközben az ő fekete tincseit közénk fújja. Érzem, ahogy a szél a homlokomat simogatja, ahogy mi is hevesen mozdulunk egymás
Kyle néhány hete szakított Briannel. Azóta nem tudom levakarni magamról. De talán nem is akarom. Van benne valami ellenállhatatlan, valami, ami elnyel. Akárcsak Bosch Földi gyönyörök kertje című festménye. Valahol a kép közepén érzem maga, a paradicsomi boldogság és a bűnös élet között; engedem, hogy a vágy, ami ellepi az egész lényemet a festmény jobb oldala felé rántson; oda, ahol a vétkesek szenvednek, a Pokolba.
Kezeimet lassan a karcsú derekára simítom, közelebb vonom magamhoz. Érzem a teste melegét, ami megborzongat, ahogy hozzám simul. Lassan dörgöli ágyékát az enyémhez, ajkait hevesen a számhoz szorítja, mintha mindent ebben a pillanatban akarna átadni. És én hagyom. Teljesen átadom magam neki.
– Jajj, ne nézz arra! – üti meg hirtelen a fülemet ez a védelmező anyai hang. És a baj, hogy nem csak az enyémet, hanem Kyle-ét is. Lassan elhúzódik tőlem, kezeit végigszántja a mellkasomon, cirógató érintése után megcsap a fájó hideg.
– Kyle...
– Hamarosan jön a busz – pillant a szemembe. Egy nagy sóhaj hagyja el a szám. Kyle mindig adja a macsót, akit nem érdekel, ha megszólják, de ilyen esetekben mindig mérsékli magát.
– Még van fél óra – biccentek a mögötte lévő digitális táblára, amelyen villognak a közelgő helyi járatos buszok. Szaggatottan bólint, előveszi a mobilját, és görgetni kezdi a Twitterét.
Végigszalad a hátamon a hideg, megrezzen tőle az egész testem. Hozzá akarok érni. Azt akarom, hogy tudja, rám mindig számíthat. Azt, hogy bár Brian hetek óta ignorálja, én nem fogom. Soha. Tudatni akarom vele, hogy én vagyok számára az az ember, aki mindig mellette lesz. Legfőképpen azokban az időkben, mikor rosszul érzi magát. A vállához érek. Tenyerem súrolja a pólója anyagát.
– Mi az? – néz fel rám a telefonból. Látom, hogy egy pillanat erejéig mögém néz. Ez nem ő. Nem tetszik ez nekem. A szakítása óta mintha megdarabolták volna a magabiztoságát is. Megköszörülöm a torkom, elszánt vagyok, és bizonyítani akarok neki.
Megragadom a vállát, egy határozott mozdulattal hajolok le hozzá, úgy, hogy a szám pontosan a füle mellett foglaljon helyet.
– Kyle! Tudod, hogy nem számít, mit mondanak az emberek, ugye? – Érzékelem a bólintását.
– Nem is érdekel – válaszol halkan, kezével próbál eltolni saját személyes teréből, de nem mozdulok.
– Nagyon szeretem azt az éned, aki büszkén vállalja magát.
– Én...
– Emlékszem, alig voltunk nyolcadikosok, amikor az egyik szünetben felálltál az egyik padra, és kikiáltottad, hogy meleg vagy.
– Ja... – sóhajt egyet alig halhatóan. – Elég fiatal voltam, és nem gondolkodtam.
– Viszont én imádtam, hogy megtetted – csókolok rá a fülkagylójára. – A fiatal énem csodálkozott rajta, milyen bátor vagy.
– Ne beszéljünk a múltról – tolja le a kezem a válláról, majd lép arrébb egy kicsit –, büszkeség ide vagy oda, tudni kell mikor, mit szabad csinálni.
– Ebbe nem értek egyet – nézek komolyan a barna szomorú szemeibe. – Büszkének kell lenned azért, aki vagy.
– Jó, oké – néz oldalra dühösen –, büszke vagyok magamra, most pedig fogd be, és várd csendbe a kurva buszt.
Elrejtem az előkívánkozó vigyorom. A káromkodás és a bunkóság az ő asztala, főleg akkor, ha vesztésre áll a kettőnk közötti apró versengésekben. Mindig ezt csinálja, ezért is imádok vele mindig veszekedni. Ezután pár percen keresztül mély csendben vagyunk, ő egyenesen előre néz.
– Tudod, ha anno nem vagyok olyan felelőtlen, hogy kikiáltottam a világnak a másságom, akkor osztálykirándulásnál nem undorodtak volna a fiúk velem egy ágyban aludni, mert nem volt más...
Emlékszem arra, amit mond. Bunkó osztálytársaink voltak. Ráadásul ez a legkisebb dolog volt, amit tettek vele.
– Akkor is mondtam, hogy szard le őket – fogom meg a kezét, hogy összekulcsoljam az ujjainkat.
– De... – néz rám hirtelen.
– Nincs de! – szorítok rá bátorítóan a kézfejére. – Ott voltam. Elküldtem mindenkit a fenébe, és aludtam veled, nem?
Elgondolkodik, majd bólint. Látom, hogy mondani szeretne még valamit, ki-be tárja az ajkait egymástól, azonban hang mégsem jön ki. Helyette érzem, ahogyan a kezem körül az ernyedt keze megerősödik, és viszonozza a szorításom.
Pontosan, szeretném, ha tudná, hogy mindig itt voltam számára a múltban, vagyok a jelenben és leszek a jövőben.
