2024 októbere alkalmából úgy döntöttünk, hogy megosztunk a VMÉ történetsorozatunk szereplőivel kisebb kis sztorikat, amik adnak egy kis pluszt az eredeti sztorihoz! Viszont a történet olvasása nélkül is olvasható!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kyle villámokat szór felém a szemeivel, pedig én lehetnék az, aki dühös rá. Egész nap a készülő közös projektünkről beszélünk, hogyan, mit kellene csinálnunk, de állandóan mindenbe beleokoskodik, és nem képes elfogadni azt, ha nem jó ötlettel rukkol elő.
– Kyle... – döntöm a derekam a kollégium konyhájában lévő asztalnak. Karbafonom a kezem, úgy figyelem karcsú alakját, ahogy a gáznál áll, és éppen sózza a levest, amelyet közösen készítünk. A konyha szűk és zsúfolt, tele van itt felejtett edényekkel és a főzéshez szükséges kellékekkel. A falak festéke megkopott már, a lámpák gyér fénye alig világítja meg a munkafelületet. A fűszerek és a forró víz illata keveredik, összefut a nyál a számban tőle. De bár a hely tele van életkedvvel, a köztünk lévő feszültség mindent szerte oszlat. Készülünk az utolsó vacsorához. – Ugye tudod, hogy nem csak a te ötleteid számítanak? Ez egy közös projekt, engem is meg kellene hallgatnod. – Hangom próbálom a nyugodt szinten megtartani, hogy ne fogja fel veszekedésként. De vele lehetetlenség normálisan beszélni, mindenből is ügyet csinál. Kis Görcs.
– Huh! – nevet fel gúnyosan, körkörös mozdulattal kevergeti az ételt. Finom illatok szállnak. – Ó, tényleg, így volna? Közös projekt? Hagyjalak téged is beszélni? – teszi fel egymás után a szarkasztikusabbnál szarkasztikusabb kérdéseit. – Csakmert egészen eddig mást sem tettem, csak az utasításokat hallgattam, hogy mit kellene tegyek, meg mit nem, és egyszer sem kérdezted meg, hogy ez nekem megfelel, vagy sem. Csak csináljam, mint egy csicska. – Ha hangjából nem lenne elég egyértelmű, mennyire frusztrált, hevesen mozdulatai is tökéletesen tükrözik.
Megforgatom a szemem, majd mellé lépek, és a kezemet rásimítom vékony derekára.
– Azért, mert egy csicska vagy – hajolok közel a füléhez.
– Te meg egy faszkalap – könyököl oldalba, mire jajdulva elugrom tőle. Annyira nehéz vele együtt dolgozni... Miért nem képes rám hallgatni? Csak jót akarok mindkettőnknek.
Felfújom az arcom, és inkább egy ideig nem mondok semmit. Így nem fogok semmire sem jutni vele; és megint ki fogunk csúszni a határidőből. Miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszanunk? Folyton Kyle hibája... Aztán nyafog, hogyha éjszakázni kell ahhoz, hogy elkészüljünk időben. Kis okoskodó! Azt hiszi mindent jobban tud. Csak tudnám, mire ilyen beképzelt pöcs.
Kyle utoljára megkavarja a levest, majd oldalra lép, pont háttal nekem, hogy felszelje a zöldségeket, közben olyan lesújtó pillantást kapok tőle, hogy átlagos embernek lesülne a pofájáról a bőr. Csak nem nekem. Én kemény kiképzést kaptam már belőle. És itt az ideje, hogy letörjem a szarvait.
Megragadom a sótartót, letekerem a tetejét, és egy jókora adagot beleöntök a levesbe, majd óvatosan el is tekerem, a sószórót pedig ugyanúgy visszahelyezem, ahogy eredetileg is volt.
