Hayden~mgc

Reggel

Olyan 7 körül elkezdtem készülődni. Még mindig nem fogtam fel a tegnap esti álmot. Próbáltam elfelejteni és az aktuális dolgokra koncentrálni. Mindig, újra és újra visszatértek a rémképek.
'Apu' arca, szőkés barna haja, magabiztosságot és bátorságot sugárzó szürkés szemei. A harmincas évei közepén járhatott. Izmos és magas volt. Tökéletesen összeillettek anyuval. Fogalmam sem volt honnan szedhettem a neveket, az arcokat, az erdőt vagy bármit, de minden olyan valóságosnak tűnt. És ahogy minden a lángok martalékává vált...A szüleim üvöltése...A fájdalom. Minden olyan valóságosnak tűnt. Túl valóságosnak.

Hayden már megint hülye vagy! Hiányzik apuci és anyuci? Nagylány vagy, szedd már össze magad!

Ezekkel a gondolatokkal próbáltam 'nyugtatni' magam (nem túl nagy sikerrel).
De mivel nem akartam lekésni a reggelit Calummal. Kénytelen voltam elkezdeni készülődni.

Kedvenc fekete csőfarmeremet kerestem, mikor hirtelen kopogást hallottam. Mivel csak alsónemű volt rajtam, nem nyitottam rögtön ajtót. Felkaptam egy hosszú kardigánt amit még a székemen hagytam ideérkezésem napján. Magam köré csavartam a ruhadarabot. Bár mindez nem vett igénybe két percnél többet, mire ajtót nyitottam nem volt ott senki. Körülnéztem a folyosón. Sehol senki.

Valószínűleg megőrültem.

Végre meglett a fekete nadrág. Felkaptam egy fekete háromnegyedes ujjú pólót aminek a bal mellrésze felett volt egy kis masni. Mivel így túl komornak láttam magam a tükörben, még kerestem egy bézs színű, fekete szívecskékkel tarkított kardigánt és magamra kaptam. Kifésültem hátam közepéig érő barnás-szőke hajamat. Felraktam egy halvány sminket, felkaptam a tegnapi rózsaszín conversemet, és kiléptem az ajtón.

A telefonom órája 7: 30-at mutatott. Az ebédlőbe háromnegyedkor lehet bemenni reggelizni. Még van időm. Lassan sétáltam a folyosón. Pár lány elment mellettem nevetgélve szorosan egymás mellett. Irigyeltem őket. Nekem még sosem volt ilyen szoros baráti kapcsolatom mint nekik.

Ahogy lassan elhaladtam az ajtók előtt egyre több diák tűnt elő. Végre leértem a menzára. Pár gyerek már elkezdte a reggelijét. Kerestem a szememmel Calumot. Mivel nem láttam sehol, vártam még olyan 3 percet az ajtóban állva. Ekkor elment mellettem a kék hajú srác. Belélegeztem dezodorjának illatát. Bódítóan hatott rám. Akármennyire is akartam tagadni magam előtt, be kellett vallanom, hogy reménytelenül beleszerettem egy srácba, akit életemben kétszer láttam. Olyan hihetetlennek tűnt az egész.

Leült egy üres asztalhoz.

Tuti van barátnője...-gondoltam- egy ilyen srác nem lehet szingli.

Lepakolta a táskáját, majd felkelt, elment a pulthoz, beállt a sorba. Nem bírtam levenni róla a szemem. Vett egy sonkás szendvicset és egy almát. Visszaült a helyére. Elővette telefonját, bedugta fülhallgatóját, és bekapcsolt egy zenét.

Calum ment el mellettem. Észrevettem, hogy ő az de nem vettem le a szemem egy pillanatra se a srácról. Szeme sarkából Cal is észrevett. Hirtelen megfordult.

-Morgan?

-Calum, szia!- most vettem le szemem először a fiúról mióta belépett. Még csak észre se vett... Ez elég szomorúvá tett, de legalább bámulhattam anélkül, hogy komplett idiótának nézne.

Milyen szánalmas vagy Hayden.

- Nem jössz enni?- szólalt meg Cal.

-De persze, csak téged vártalak.

Leültünk az ebédlő hátsó szélébe.

-Hol van már az a hülye?- kérdezte Calum az óráját nézve, inkább magától mint tőlem.